A törököket a magyarok tulajdonképpen közelinek érzik, egyrészt nemzeti gyöke­reink is összekapcsolódnak a múltban, aztán ott a számunkra könnyebben tanulható török nyelv, a százötven éves együttélés, az onnan ideszármazott ételek, növények, gyümölcsök, de még a hajdani bazári bőrkabátok is, a magyarokat szívesen látó vendégszeretet, valamint az utcákon szembejövő karcagi és székely arcok, ábrázatok, szóval, Törökország nemhogy ismert, de nagyon is kipipálhatja a magyar ember.

Vicces volna, ha az oroszokat sem ismernénk, egy ideig remekül eltiporták szabadságharcainkat, itt állomásoztatták a Központi Bizottságuk póttagjait negyven évig, milliók tudnak ma is konyhaszinten oroszul a mi hazánkban, néhány ezren Tatjána levelét is elmondják, simán elolvassuk a cirill betűket, kínáltunk orosz katonákat cigivel, vásároltunk tőlük színes tévét, ismerjük az íróikat, zenészeiket, én még a Don-kanyarnál is jártam, ahogyan Novgorodban is, hadd ne folytassam a történetet, nagyon jól ismerjük őket.

Ha a zsidókra gondolunk, olimpiai bajnokok, Nobel-díjas tudósok, a hazai szellemi élet színe-java tűnik elénk, ismerjük fájdalmaikat, örömeiket, tudjuk, milyen nehéz megvédeni a másik hazájukat az iszlám zöld zászlaja ellen, látjuk, hogy Magyarországon is nagy a közösségük, azon kívül bámuljuk összetartó képességüket, hasznos tulajdonságaikat, amelyeket nemcsak a saját boldogulásukra, de globális ügyekben is megosztanak a többi emberrel. Sokat tudunk a zsidókról, jól ismerjük tehát őket is.

Amerikában több millió magyar származású ember élt és él, ők csinálták meg Hollywoodot és a hidrogénbombát, valamint ezer más dolgot, mindig élénk kapcsolatot ápoltunk az Újvilággal, tudjuk, hogy Clevelandben, New Yorkban, másutt milyen nagy magyar élet járta, sok rokonunk kiment ’56-ban, többek között az én nagynéném is, meglátogattuk őt gyermekkorban, felnőttkorban, láttunk sok mindent, alaposan és kimerítően ismerjük az amerikai civilizáció minden ágát, vannak amerikai barátaink, farmert hordunk, rockzenét hallgatunk, hadd ne folytassam.

Kínaiakkal naponta találkozunk az ország minden táján, mert ahol zsebkendőnyi hely nyílik a kereskedésre, a kínai felüti kis boltját, de jártunk Pekingben, Sanghajban, sőt Tajvanon is, rácsodálkoztunk, hogyan fér meg egymás mellett a középkor és a XXI. század, tudunk tárgyalni, érintkezni a kínaiakkal, mert magyarként jobban értjük őket, mint a nyuga­tiak, jártunk titokzatos helyeken a Józsefvárosi piac környékén, ahol étlap nélkül étkeztünk, sőt remek wokban sütögetünk otthon, szóval alapos ismereteink vannak róluk, mi több, fizikailag is együtt élünk velünk.

Angolokkal, franciákkal, hollandokkal, olaszokkal, belgákkal, skandinávokkal úgyszintén sülve-főve együtt vagyunk, mindegyik országban sok-sok magyar él, dolgozik, de nagyon régi emlékeink is vannak róluk, mindegyik nemzettel ősrégi a viszonyunk, tudunk beszélni velük, ismerjük a kultúrájukat, nem tévedünk el a nagyvárosaikban, ismerőseink élnek ott, megint csak ne folytassam, méltatlan volna azt állítani, hogy semmi tudomásunk róluk.

Mi, magyarok – mint a fenti, egyáltalán nem lezárt felsorolásból is kitűnik – a világot hajszálpontosan úgy ismerjük, mint a szomszédos közép-európai népek, amelyek hozzánk hasonlóan őrt álltak a történelemben. Hogy azonban a nyugat-európai városlakó mit lát, ért, kamatoztat belőlünk, azt inkább hagyjuk. Maradjunk annyiban, hogy partnernek tekinteni másokat nem pontosan ugyanaz, mint ha valami kitelepül valahová és a liberalizmus dogmáit, vagyis a kitenyésztett hülyeséget általános varázsszerként hinti szét.

Mi a partnerségben hiszünk, a missziózásban már nem annyira. El kellene jutni ugyanis oda, hogy a civilizációk között nem csak időrendi és minőségi különbségek léteznek, legalábbis az ismerkedő fázisban nem erre illene összpontosítani. Sokkal inkább annak a pőre beismerésére, hogy mindannyian másképp látjuk a világot, máshonnan jöttünk, máshova tartunk. Ennek ellenére a szellem szabadsága abban áll, hogy kötelmekkel akadályozzuk-e a másik ember vagy csoport belső mozgását. A liberalizmus ma nem pusztán akadály, de tiltási rendszer is. Így aztán a dogmák helyett önmagunk törvényeire lelni, a hülyeségek helyett saját gondolatokra jutni méltó jutalma az életnek.

Borítókép: Magyar nemzeti lobogó (Fotó: MTVA/Jászai Csaba)