Egy év telt el azóta, hogy Oroszország komoly katonai erővel megtámadta Ukrajnát. Ezzel olyan lépésre szánta el magát a világ legnagyobb területű országa, amelyre Európában tulajdonképpen a II. világháború óta nem volt példa, a délszláv háborút kivéve.
2022. február 24-én megváltozott az addig ismert világunk. Épp csak kikecmeregtünk a globális koronavírus-járvány sokkoló hatása alól. Kezdtünk magunkhoz térni, újra a korábban megszokott életünket élni. Gazdaságunk ismét nekilendült, újra lehetett egyik országból a másikba utazni, ismét felpezsdült a világ.
Ezt a reményteli jövőképet húzta keresztbe az egész világot megdöbbentő orosz invázió, amikor földön, vízen és levegőben egyaránt megtámadta Ukrajnát. Kárpátalján nagyszámú magyar él, akikért mi az anyagországban felelősek vagyunk, ezért a kialakult konfliktus bennünket még inkább sújt. Nem elég, hogy ukrajnai nemzetrészeink kisebbségi jogaikban, magyarságuk megélésében, nyelvük és hagyományaik ápolásában komoly hátrányokat kénytelenek elszenvedni, most egy olyan testvérháborúban kell a vérüket hullatniuk, amelynek kirobbanásához semmi közünk.
Ez a tény eleve nagyobb felelősséget tesz a magyar politikusok vállára nemzetközi lépéseink kapcsán, mint azokéra, akik a messzi távolból szemlélik azt, ami a közvetlen szomszédunkban történik. Hazánk nagyon komplex helyzetben van, hiszen kötelességünk a bajbajutottak megsegítése, szövetségeseinkkel is folyamatosan együttműködünk, és nemzeti érdekeinkre is figyelemmel kell lennünk. Felelős politikusként és jóérzésű emberként ezek egyikéből sem engedhetünk, viszont olykor nagyon szűk az a mezsgye, ahol mindenkinek meg tudunk felelni. Nem csoda, hogy politikai ellenfeleink, akik nem érdekeltek minden szempont érvényre juttatásában, állandóan támadnak minket.
Magyarország, felismerve a helyzet komolyságát, azonnal történetének legnagyobb humanitárius segélyprogramját indította el. A háború elől menekülők százezrei jelentek meg keleti határainknál, akik biztonságot keresve jöttek hozzánk, olykor mindenüket hátrahagyva. Az egész magyar társadalom egyszerre mozdult meg. Hihetetlen jó érzés volt látni, hogy a hivatalos szervek, a segélyszervezetek és az egyházak mellett mennyi önkéntes, magánember és kis közösség mozdult egyszerre azért, hogy az Ukrajnából menekülők a lehető legjobb ellátást és fedelet kapjanak a fejük fölé.
Bár gyakran mondják, hogy a XXI. század a veszélyek kora, nem gondoltuk, hogy a világjárvány után ilyen gyorsan egy újabb globális kihívás előtt találjuk magunkat. Egy szempillantás alatt kérdőjeleződtek meg olyan biztosnak vélt adottságok, amelyek addig természetes részei voltak mindennapjainknak.
Energiabiztonság, béke, folyamatosan erősödő gazdasági környezet. Tavaly tavasszal ezek egy szempillantás alatt váltak ingataggá. Ehhez sajnos az is kellett, hogy a nemzetközi jogi normákat felborító orosz agresszióra önsorsrontó intézkedések tömkelegét hozza meg az Európai Unió. Ahogy a háború sem ért véget egy év után, sajnos Brüsszel sem látta be, hogy az általa diktált irány rossz, mert a szankciókkal több kárt okozunk magunknak, mint a megbüntetni szándékozott Oroszországnak.
Mi, magyarok a Krím 2014-es elcsatolása utáni retorziók kapcsán is azon az állásponton voltunk, hogy gazdasági szankciókkal nem lehet hathatós eredményt elérni. Sajnos ez beigazolódni látszik. Az EU egymás után gyártja a szankciós csomagokat, amelyektől azt várja, hogy közelebb hozzák a háborúskodás végét. Eddig ez hatástalannak bizonyult, a béke sajnos a láthatáron sincs. Oroszország valószínűleg megérzi ezeket a súlyos intézkedéseket, de véleményem szerint nagyon messze van attól, hogy térdre kényszerüljön, pedig Brüsszel a szankciókkal ezt ígérte.
A magyar kormánynak sikerült elérnie, hogy az energiahordozók tekintetében felmentést kaptunk az orosz import felfüggesztése alól. Ezzel megmentettük gazdaságunkat a teljes leállástól. Ennek ellenére a szankciós infláció és az elhibázott brüsszeli szankciós politika hatásait mindannyian érezzük. Látjuk a tavalyi év megdöbbentő inflációs adatait, a gazdasági környezet romlását és olyan alapvető kérdések felvetését nyugati országok részéről, hogy „lesz mivel fűteni?”, „mit tegyünk, hogy gazdaságunk ne essen recesszióba”? Ez egy évvel ezelőttig elképzelhetetlen volt.
Egy éve még Németország is csak katonai sisakokat adott Ukrajnának. Ma már a legmodernebb harckocsikra kapott ígéretet a megtámadott ország, és a közelmúltban harci repülőgépeket is kért az ukrán elnök. Iszonyatosan nehéz helyzetek ezek.
Megítélésem szerint egyfelől a szolidaritást kell kimutatni Ukrajna iránt, azonban az önvédelemről (gazdasági és katonai) sem mondhatunk le, miközben Európa egy esetleges eszkaláció után ott találná magát a III. világháború küszöbén. Mi azt valljuk, hogy nem szabad fegyverekkel elnyújtani a konfliktust, s erre a megannyi érvünk mellett a kárpátaljai magyarok megóvása is ott található, hiszen ha fegyvereket szállítanánk a szomszédunkba, azt csak a magyarlakta településeken keresztül tehetnénk meg – kiszolgáltatva ezzel őket a valószínűsíthető orosz támadásoknak.
Egy évvel a háború kitörése után még mindig homályosan látunk sok tekintetben. Van, amiben tisztult a kép, de a megegyezés, a politikai, gazdasági érdekek szövevénye még átláthatatlanabbá teszi a béke felé vezető utat, hiszen ez a háború „csak” a harcoló katonák szintjén orosz és ukrán. Érintettségek és érdekek szintjén az EU, az USA, a NATO és Kína is nyakig benne van.
Mindezek után a fő kérdés az: mi lesz a kifutása ennek a háborúnak? Sok tízezer ártatlan áldozat, lerombolt városok, több millió hazáját elhagyni kénytelen ember és megtört sorsok után most is azt mondjuk, amit a harcok kezdetekor is: azonnali fegyverszünetre van szükség! Nem a harckocsik szállítása, hanem a fegyverszünet és a tárgyalások hozhatják el a békét. A feleknek tárgyalóasztalhoz kell ülniük és az Egyesült Államok tevőleges részvételével megegyezésre kell jutniuk.
Nem lehet semmibe venni Ukrajna szuverenitását és szabadságát, sem Oroszország biztonságpolitikai elvárásait, nem lehet semmibe venni Európa országainak békéjét és gazdasági adottságait, és nem lehet figyelmen kívül hagyni a háborús felek élelmiszerexportjától függő harmadik világbeli népeket fenyegető éhínséget! Az egyetlen megoldás: a béke.
A szerző országgyűlési képviselő, a KDNP frakcióvezetője
