Ez az ember lett nemkívánatos a haladár nyugati világban s persze Ukrajnában, számos kiemelkedő orosz alkotóval és rég elhunyt zeneszerzővel együtt. Viktor Juscsenko, Ukrajna korábbi elnöke még így nyilatkozott róla: „Művei a totalitarizmus elleni harc szimbólumává váltak, az ember ­szabadságáért és méltóságáért vívott harc jelképei.”
A rómaiak óta tudjuk: az idők változnak, velük mi is. No de ekkorát és ilyen hamarjában? 

Az egykori Népszabadság hasábjain Hetényi Zsuzsa írta: „Szolzsenyicin egymaga több nemzedéket világosított föl a szocializmus élhetetlen voltáról, lényegében előkészítette a Szovjetunió összeomlását.” Összegezve: a tizenöt éve halott író üzenete nem változott, hatalmi-politikai érdekekből fakadó megítélése (más alkotókéval együtt) nagyon is. Karinthy Frigyes „új undokjai” nem nyughatnak.

„Nem az a baj, hogy a Szovjetunió széthullott, ez elkerülhetetlen volt. A nagyon nagy baj – és még hosszú ideig tartó zűrzavar forrása – az, hogy automatikusan a hamis lenini határok mentén hullott szét, egész oroszlakta vidékeket szakítva el Oroszországtól. 

Alig néhány nap alatt huszonötmillió orosz etnikumú lakost vesztettünk, a teljes lakosság 18 százalékát […] Külön kell szólnunk Ukrajnáról. Eltekintve a gyorsan színt váltó ukrán kommunista vezérektől, még az ukrán nacionalisták is […] rögtön engedtek a csábításnak és elfogadták mérgezett ajándékát. Nem kívánom a birodalmiság terhét Oroszországnak, nem kívánhatom tehát Ukrajnának sem. Sok sikert kívánok az ukrán kultúra és eredetiség felvirágoztatásához, hisz mindkettőt szívből szeretem. 

De miért ne nemzeti lényegük helyreállításával és szellemi lényegük megszilárdításával, a saját ukrán lakosságuk körében, saját földjükön végzett tevékenységükkel kezdenék?

1990-ben azt javasoltam, hogy minden nemzeti, gazdasági és kulturális problémát a keleti szláv népek egységes szövetségén belül oldjunk meg. Ezt tartom mindmáig a legjobb megoldásnak. Igazolhatatlannak érzem azt, hogy szétszabdaljunk sok millió családi és baráti köteléket. 

De mindjárt hozzáteszem: senki se merészelje erőszakkal visszatartani az ukrán népet, ha el akar különülni, ugyanakkor maradéktalanul biztosítani kell a kisebbségek jogait is […] A lakosság 63 százaléka elsősorban oroszul beszél, jóllehet az oroszok aránya mindössze 22 százalék. De tovább megyek: el kell érni, hogy az ukrán nyelv a nemzetközi kapcsolatok nyelvévé is váljék. Galíciában akadályozzák az orosz iskolák, sőt óvodák működését is, a könyvtárosok nem beszélhetnek oroszul az olvasókkal. Ez lenne hát az ukrán kultúra fejlesztése?”

Szolzsenyicinnel folytatva: „Az érthetetlenül ellenséges hangulatban a felesküdő ukrán katonatiszteknek külön felteszik a kérdést: hajlandó lenne-e Oroszország ellen harcolni? Hozzáteszik: ez már háború! De miért lenne a tárgyalási szándék rögtön háború?”

A két fél végül mégiscsak eljutott odáig. Kétségtelen, az oroszok kezdték, csakhogy nem előzmények híján. Szolzsenyicin írásában ezeket foglalta össze, közben mindvégig a békés együttélést és a kapcsolatok javítását szorgalmazta. Sokan az orosz lélek egyik prófétájának tartják, de a végkimenetelt ő sem láthatta előre. Azt pedig végképp nem, hogy Amerika és az EU a háború folytatását erőteljesen szorgalmazza és fegyverekkel szítja, az erőteljes médiatámogatásról nem is beszélve.

Korábban a Szovjetunió harsogta a „békeharc” és a „béketábor” ostoba kifejezéseit, mígnem a Nyugat vette át. Magyarország, a Vatikán, Kína, India és az úgynevezett fejlődő országok kivételével (a világ nagyobb része) józan hang alig hallható. A pőre gazdasági-politikai érdek, mint évezredek óta annyiszor, ismét kórusvezetővé lépett elő.

A szerző író

Borítókép: Alekszandr Iszajevics Szolzsenyicin (Forrás: Flickr)