Alekszandr Iszajevics Szolzsenyicint az orosz irodalmi élet és a lakosság jó része is prófétának tartja. A Nobel-díjas írót nemrég ugyancsak annak tartották a világirodalom jeles képviselői. Miért változ(ha)tott megítélése egyik napról a másikra?
Az ukrajnai háború következményeként, melynek orosz művészek, köztük a milánói egyetemről kitiltott Dosztojevszkij, néhány világhírű operaénekes, balett-táncos s jóformán az egész orosz élsport áldozatul esett. Az összecsapáshoz ugyan közük nincs, de az emberi ostobaság és a fékevesztett háborús propaganda nem ismer korlátot.
A cenzorok ugyan Dosztojevszkijnek feltehetően egyetlen sorát sem olvasták, mégis bőszen ítélkeznek.
A matematika–fizika, majd történelem–filozófia szakon végzett író a második világháborúban légi felderítőszázadosként szolgált, de Sztálin bírálata miatt letartóztatták. Így aztán összesen tizenegy évet töltött különböző lágerekben, szabadon bocsátása után Kazahsztánba deportálták, ott született írásait egy pezsgősüvegbe dugva elásta, végül kisregényét, az Ivan Gyenyiszovics egy napját a Novij Mir folyóirat 1968-ban nagy nehezen közölte (az engedélyt Hruscsov személyesen írta alá).
A főtitkár bukása után a Brezsnyev-érában kéziratait elkobozták és hallgatásra kényszerítették. Csakhogy nem hátrált. A Szovjet Írószövetségnek küldött nyílt levelében közölte: „Írói feladatomat minden körülmények közt teljesítem, a sírból pedig még sikeresebben és cáfolhatatlanabbul, mint élőként.” Erre a másik orosz Nobel-díjas, Mihail Solohov Szolzsenyicin betiltását követelte.
Az író könyveit hívei mikrofilmen juttatták Nyugatra, köztük a Rákosztály, A pokol tornáca és A Gulag szigetcsoport című munkáját. Ezek után megfosztották szovjet állampolgárságától és száműzték. 1974-ben irodalmi Nobel-díjban részesült, majd Amerikába távozott. Kis házában remeteként éldegélt, az enyhülés idején Gorbacsov pártfőtitkár meglátogatta, végül hazatért, az Orosz Tudományos Akadémia tagjává választották, megkapta a Francia Akadémia nagydíját s még számos nemzetközi kitüntetést.
