Az elmúlt időszakban Magyarországon, de a szlovákiai sajtóhíreket figyelve az egykor volt magyar Felvidéken is újra meg újra témát szolgáltatnak Rastislav Kácer, szlovák külügyminiszter nyilatkozatai, amelyeket Magyarországgal, illetve a magyar kormányfővel kapcsolatban tesz. A sem barátságosnak, sem kulturáltnak nem nevezhető nyilatkozatoktól könnyen indulatba jöhetünk, ugyanakkor a nyilatkozatok arra is apropót szolgáltathatnak, hogy a magyar–szlovák viszonyról gondolkodjunk. Erre teszek kísérletet ebben az írásban.
Persze kérdezhetné Kácer miniszter úr, hogy milyen jogon ártom én bele magam szlovák politikusok dolgába, amire a válasz egyszerű: magyarságom jogán.
Magyarságomból adódóan erős érzelmi kötődésem van a szlovákok által Uhorskónak hívott Magyar Királysághoz, annak minden négyzetkilométeréhez és minden nemzetiségéhez, így a Kárpát-medencének azon részéhez is, amelyet a szlovákok Szlovákiának, mi pedig Felvidéknek nevezünk.
Az már csak hab a tortán, hogy vezetéknevem alapján őseim a mai Szlovákia – a Felföld – területéről érkeztek a magyar Alföldre, akkor, amikor az osztrák–török háborúk nyomán elnéptelenedett vidékeket újra be kellett népesíteni, amely benépesítésben magyarok és szlovákok egyaránt részt vettek (lásd például Budapest környéke, Békéscsaba, Tótkomlós, Nyíregyháza, Örvénd és más bihari települések vagy éppen a Bánság).
Édesanyám a Tóth vezetéknevet viselte, ami a mai közkeletű tévedéssel szemben nem valamiféle gúnynév, hanem a szlovákok – mindenféle előítélettől mentes – megnevezése a régi magyar nyelvben. Ettől függetlenül persze magamat tősgyökeres alföldinek és magyarnak tartom, de a saját nevem is élő példája annak, hogy mennyire össze vagyunk keveredve itt, a Kárpát-medencében mi, magyarok és tótok/szlovákok. Orbán Viktor így fogalmazta meg ezt tavaly Tusnádfürdőn:
amikor szerencsés a csillagállás, és jó a széljárás, akkor ezek a népek ráadásul egy ilyen hungaro-pannon mártásban össze is olvadnak, egy saját, új európai kultúrát hozva létre.
Ezek lennénk mi, a Kárpát-medencében honos, sajátos, hungaro-pannon mártás, amelynek a szlovákok éppúgy részei, mint mi, magyarok. És hogy ez nemcsak afféle fikció, erről Käfer István, a szlovákok körében is tiszteletnek és megbecsülésnek örvendő, német vezetéknevű, magyar identitású szlovakista professzor – maga is ezen sajátságosan egyedi, Kárpát-medencei pannon mix két lábon járó példája – győzött meg egy előadása során, amelynek az volt a címe, hogy A szlovákoknak is van Trianonjuk. Käfer professzor úr elmélete szerint a szlovákok és magyarok közötti rokonság erősen feltételezhető, mégpedig a magyar honfoglalás idején itt élt avarokon keresztül. Szerinte nem kizárt, hogy a szlovákok a peremekre szorult – a magyarokkal rokon – avarok kései leszármazottai, de minimum az mondható, hogy
az avarok a későbbi magyarságban és szlovákságban oldódtak fel, kapcsolatot képezve ezzel magyarok és szlovákok között.
De még ha nem is lenne ez a kapocs: a szlovákok évszázadokon keresztül tagjai voltak a magyar Szent Koronának, együtt – és nem ellenünk – harcoltak velünk a szabadságharcainkban, és a Magyar Királysággal való azonosulásuk számtalan, szlovák nyelvű népi énekben jelenik, olyan megfogalmazásokkal, mint például „édes hazám, Magyarország.” Käfer professzor úr azt is elmondta, hogy amikor külföldieknek három nyelven – magyarul, szlovákul és finnül – játszanak le egy-egy szövegrészletet, és megkérik őket, hogy tippeljék meg, melyik két nyelv áll egymással rokonságban, akkor az egyik nyelvet sem beszélő külföldiek kivétel nélkül a magyart és a szlovákot jelölik meg rokon nyelvekként. Ezt egyébként az orosz nyelvet viszonylag jól bírván és néhány szemeszter szlovák nyelvi stúdiummal a hátam mögött magam is érzem:
szlovák szöveget hallgatva mindig az az érzésem, mintha valaki szláv nyelven beszélne magyar akcentussal.
Amint egy szlováklakta felvidéki kisvárosban a helyi bálban is otthon éreztem magam: ugyanaz a mulatós zene, ugyanazok az arcok, ugyanazok a mozdulatok, mint nálunk, csak éppen a zene szövege különböző. Ilyen érzés egy magyar embert egy román zenés-táncos rendezvényen sosem kerít a hatalmába. Az egy más világ.
Kétségkívül, nekünk, magyaroknak nagyon fáj Trianon. De nemcsak nekünk. A kétezres évek elején ismerkedtem meg egy velem egykorú, Tótkomlós környéki szlovák fiatalemberrel, akivel egyből megtaláltuk a közös hangot. Kiderült például, hogy ő szlovák létére MIÉP-szavazó volt, amely pártot a liberális mainstream szélsőjobboldali, magyar nacionalista pártként bélyegzett meg. Ő nemcsak a szlovák–magyar rokonságot vallotta, hanem szlovákként haragudott is Trianonra, mert szerinte az volt az első támadás a Tótkomlós környéki szlovák közösség ellen, amelyet az új magyar–román határ kettévágott. És kétszeresen haragudott Benesre, mert őt tette felelőssé azért is, hogy 1945-öt követően a Trianon után legalább részben megmaradt Tótkomlós környéki szlovák tömb megszűnt intakt közösségnek lenni, ugyanis a „lakosságcserének” hazudott ide-oda telepítések eredményeként a szlovák közösség felbomlott.
Közös pontként kijelenthetjük, hogy mind a magyarokhoz, mind a szlovákokhoz sokkal közelebb áll a szlovákul Uhorsko névvel illetett egész-Magyarország, mint a Madarsko néven nevezett Csonka-Magyarország.
A szlovák külügyminiszter irredentizmussal, Szlovákiával szemben fennálló területi követelésekkel vádol bennünket. Való igaz, sokkal jobban örülnénk, ha külső erők annak idején nem verik szét az ezeréves Magyar Királyságot (és meggyőződésünk, hogy a Kárpát-medence minden lakója jobban járt volna ezzel), de tudjuk, hogy a történelem kerekét nem lehet visszafelé forgatni. Minket nem a határok jelenlegi helye, hanem a határoknak a Kárpát-medencén belüli léte, a térség állami szétszabdaltsága zavar.
A szlovákoknak nem kell félniük a mi revíziós törekvéseinktől, mi ugyanis a 93 ezer négyzetkilométeres és tízmillió lakosú Magyarország helyett nem egy 130-140 ezer négyzetkilométeres, 13-14 milliós lakosú Magyarországban, hanem egy erős és egységes Közép-Európa részeként létező erős és egységes Kárpát-medencében gondolkodunk.
Én a magam részéről például gond nélkül el tudnám képzelni, hogy ismét közös államban éljünk a szlovákokkal, és az sem zavarna, ha ezt az államot Pozsonyból kormányoznák.
Egyelőre azonban nem ez a helyzet. Közép-Európa, benne Kárpát-medence népei meghunyászkodó palotapincsiként egymás kiszorítására törekedve dörgölőznek az amerikai és nyugat-európai urak lábaihoz, amely urak néha megsimogatják őket, néha jutalomfalatot dobnak nekik, a legtöbbször azonban beléjük rúgnak. Valamilyen érthetetlen okból kifolyólag azonban mindenki oda törleszkedik, és a szlovák külügyminiszterhez vagy éppen az újonnan megválasztott cseh elnökhöz hasonló palotapincsik nem a beléjük rúgó lábba, hanem inkább egymásba marnak.
Mi, magyarok, nem akarunk egy ilyen palotapincsi lenni, helyette sokkal szívesebben lennénk a lengyelekkel, csehekkel, szlovákokkal, horvátokkal és szlovénekkel együtt a közép-európai – benne a Kárpát-medencei – szállásterületet őrző, se nem nyugati, se nem keleti kuvasz. Vagy éppen szlovák csuvacs, a magyar kuvasz közeli rokona.
Nem értjük, hogy a közép-európai kuvasz/csuvacs lét helyett a jelenlegi szlovák vezetés, de egyébként a cseh, a horvát és a szlovén is miért a nyugati lábat farokcsóválva nyalogató palotapincsi létet választja, és szapul ennek részeként bennünket, magyarokat. De abban bízunk, hogy a szlovákok többsége előbb-utóbb ráébred arra, hogy a palotapincsi létnél sokkal értékesebb a közös, szlovák–magyar kuvasz/csuvacs lét, és a palotapincsiket elzavarva ennek megfelelő politikai vezetést választanak maguknak.
A szerző közgazdász, politológus
