Ebből a mesterséges ciklikusságból csak a keresztény etika alapvetéseihez ragaszkodva lehet kilábalni. Ez valójában visszatérést jelent a kapitalizmus előtti társadalmi felfogáshoz. Nem a korabeli termelési módszerekhez, eszközökhöz, az ökör húzta ekéhez vagy a gőzgéphez, hanem egy egészségesebb élet- és társadalomszemlélethez. A történelem ugyanis nem a liberalizmussal kezdődött. Még a sötétnek hazudott középkor szakrális világában is megvolt a természetes hierarchia, amelynek rendjében mindennek és mindenkinek megvolt a helye és a szerepe. Mesterséges egyenlősdi helyett rend volt, és miként Hamvas Patmosz című remekművében megállapítja, az élet örök törvényeinek megsértése, a romboló önkény botrányos kivételnek számított, nem rendszernek.
Erről pedig azért nem tudunk eleget, mert amit történetírásnak mondanak, az valójában narratívagyártás, divatos kifejezéssel keretezés. Ez a narratíva a fekete tónusokkal fölfestett sötét elnyomás felől a totális egyenlőség felé tartó folyamatos felszabadító osztályharcok láncolatának láttatja a történelmet. Mondanunk sem kell, hogy ez hazugság. „Valójában az egyetlen történelem, amelyet a legtöbben ismernek, és amely példaként szolgál […], lényegében liberális, felvilágosult és szabadkőműves eredetű. Ez a »harmadik rend« azon ideológiáival kezdődik, melyek pusztán arra voltak jók, hogy a baloldali radikális mozgalmak számára előkészítsék a talajt, hiszen lényegében ezen ideológiák alapja is hagyományellenes. A jobboldali történelem még megírásra vár”, mutat rá Julius Evola, a nagy olasz tradicionalista gondolkodó.
E szemszögből az látszik, hogy a kizsákmányoló vadkapitalizmus nyomán szárba szökkent az internacionalista kommunizmus, majd annak reakciójaként a nacionalista és szociális mozgalmak sokasága, köztük a nácizmus és a fasizmus.
Mindezek – jól kitapintható háttérhatalmi manipulációkat sem nélkülöző – globális, de elsősorban a nyugati világot megrengető, százmilliók halálával járó nagy összecsapásaiból olyan világrend született, amely évtizedekre lesöpörte a színről – legalábbis a fősodratú politika színpadáról – a káosz felszámolására és az élet teljességének értelmében vett rend helyreállítására képes keresztényszociális felfogást.
Annak ellenére, hogy ezt zászlajukra tűző mozgalmak, pártok 1945 után is tevékenykedtek, elég csak a bajor Keresztényszociális Unióra gondolni, de rendszerszinten nem volt érdemi befolyásuk, inkább csak szépségtapaszt jelentettek.
Pedig a keresztényszociális megközelítés ma is időszerű. Ennek legfőbb forrása és összefoglalása XIII. Leó pápa 1891. május 15-én megjelent Rerum novarum (Új dolgok) című apostoli körlevele, amely elsősorban az ipari forradalmak, a modern nagyüzemi gyáripar következtében kialakult, magára hagyott munkásosztály helyzetével foglalkozik. E számszerűen egyre növekvő réteg anyagi, társadalmi, szellemi színvonala kétségbeejtően alacsony volt, ami kiváló táptalajt jelentett a marxista felforgatáshoz.
A keresztényszociális (más szóhasználattal keresztényszocialista) gondolat lényege minden forradalmi felfordulás elutasítása. Osztályharc helyett érdekkiegyenlítést, méltányosságot, önkorlátozást hirdet a munkaadók és a munkavállalók oldaláról egyaránt. Ehhez erős állam szükséges, amelynek joga, egyben kötelessége korlátozni az öncélú profithajszát, hiszen az ember és a társadalmi béke előbbre való a tisztességtelen magánhaszonnál.
„…mindenkor meglesznek a polgárok közt azok a különbségek, amelyek nélkül emberi társadalmat elképzelni nem tudunk. Szükség van olyanokra, akik a közügyeket intézik. […] Viszont másnemű foglalkozást űzők nem ugyanabban a mértékben s nem ugyanazokban az állásokban szolgálják ugyan az állam közjavát, mégis – bár közvetve – igen jelentékenyen hozzájárulnak. […] …a méltányosság a munkások állami védelmét sürgeti, hogy a munka nyereségéből kellő rész jusson nekik […] az államhatalomnak meg kell védenie a közösséget és annak a tagjait. […] az államkormány nem a hatalomért, hanem az alattvalókért van, amint a természetes bölcselet és a kereszténység egyaránt vallják. […] Ha tehát akár a közjót, akár az egyesek javát kár éri vagy fenyegeti, s az másként el nem hárítható vagy jóvá nem tehető, az államhatalomnak kell közbelépnie” – olvashatjuk a Rerum novarumban.
