A kommunizmus évtizedei során az emberiség vörös diktatúrával sanyargatott része vágyakozással tekintett a kapitalista világra. Aztán a kelet- és közép-európai rendszerváltoztatások után kiderült, hogy a liberális ideológiai terror fikarcnyival sem jobb, mint a bolsevista, és az is nyilvánvalóvá lett, hogy mindkét materialista berendezkedés pusztán termelőeszköznek tekinti az embert, akinek értékét kizárólag a fetisizált-miszticizált gazdasághoz viszonyítja. A kommunista munkaversenyek, önkéntességnek hazudott kényszerrobotok ugyanazon sátáni, anyagelvű világnézeti tótágasban gyökereznek, mint a kiadás-bevétel táblázatok és a GDP kizárólagosságának szemellenzős bűvköre.
Liberalizmus és bolsevizmus, fináncoligarchia és államkapitalizmus egyaránt a társadalmakat deszakralizáló „felvilágosodás” (helyesen: elsötétedés) terméke. Mindkettő fennen hirdeti az élet teljességét a megfoghatóra, megszagolhatóra, megmérhetőre, megszámolhatóra redukáló racionalizmus egyeduralmát. Pedig „a racionalista gondolkozás olyan lerövidített és meggyorsított gondolkozás, amelyből az életesszenciák eltűntek. A racionalizmus az egy helyben való észtvesztő ütem, amelynek semmi néven nevezhető értelme nincs”, állapítja meg Hamvas Béla Függelék a középszerűségről című írásában. És hozzáteszi: „A racionalizmus az élet kirablásának metafizikája. Minél gyorsabban fut valaki száz métert, az egésznek annál kevesebb értelme van. Van olyan teljesítmény, amely teljesen abszurd. A racionalizmus remek példa arra, hogy miképpen lehet valami ésszerű, s ugyanakkor teljesen értelmetlen. […] A természetnek, az életnek, a gondolkozásnak, a művészetnek ritmusa van, az élettel együtt adott érverése. A mechanika pedig ütemes. A gép automata.”
Igen, a racionalizmus rémuralmának megtestesülései, a Charles Dickens által is oly érzékletesen megrajzolt vadkapitalizmus és az abból kiburjánzott kommunizmus falansztervilágai egypetéjű ikrek, feltételezik egymást, és időnkénti módszertani egymásra szájalásuk mellett gyakran egybe is fonódnak, miközben hol az egyik, hol a másik zászlója lebeg a romlás felett.
Ebből a mesterséges ciklikusságból csak a keresztény etika alapvetéseihez ragaszkodva lehet kilábalni. Ez valójában visszatérést jelent a kapitalizmus előtti társadalmi felfogáshoz. Nem a korabeli termelési módszerekhez, eszközökhöz, az ökör húzta ekéhez vagy a gőzgéphez, hanem egy egészségesebb élet- és társadalomszemlélethez. A történelem ugyanis nem a liberalizmussal kezdődött. Még a sötétnek hazudott középkor szakrális világában is megvolt a természetes hierarchia, amelynek rendjében mindennek és mindenkinek megvolt a helye és a szerepe. Mesterséges egyenlősdi helyett rend volt, és miként Hamvas Patmosz című remekművében megállapítja, az élet örök törvényeinek megsértése, a romboló önkény botrányos kivételnek számított, nem rendszernek.
Erről pedig azért nem tudunk eleget, mert amit történetírásnak mondanak, az valójában narratívagyártás, divatos kifejezéssel keretezés. Ez a narratíva a fekete tónusokkal fölfestett sötét elnyomás felől a totális egyenlőség felé tartó folyamatos felszabadító osztályharcok láncolatának láttatja a történelmet. Mondanunk sem kell, hogy ez hazugság. „Valójában az egyetlen történelem, amelyet a legtöbben ismernek, és amely példaként szolgál […], lényegében liberális, felvilágosult és szabadkőműves eredetű. Ez a »harmadik rend« azon ideológiáival kezdődik, melyek pusztán arra voltak jók, hogy a baloldali radikális mozgalmak számára előkészítsék a talajt, hiszen lényegében ezen ideológiák alapja is hagyományellenes. A jobboldali történelem még megírásra vár”, mutat rá Julius Evola, a nagy olasz tradicionalista gondolkodó.
E szemszögből az látszik, hogy a kizsákmányoló vadkapitalizmus nyomán szárba szökkent az internacionalista kommunizmus, majd annak reakciójaként a nacionalista és szociális mozgalmak sokasága, köztük a nácizmus és a fasizmus.
Mindezek – jól kitapintható háttérhatalmi manipulációkat sem nélkülöző – globális, de elsősorban a nyugati világot megrengető, százmilliók halálával járó nagy összecsapásaiból olyan világrend született, amely évtizedekre lesöpörte a színről – legalábbis a fősodratú politika színpadáról – a káosz felszámolására és az élet teljességének értelmében vett rend helyreállítására képes keresztényszociális felfogást.
Annak ellenére, hogy ezt zászlajukra tűző mozgalmak, pártok 1945 után is tevékenykedtek, elég csak a bajor Keresztényszociális Unióra gondolni, de rendszerszinten nem volt érdemi befolyásuk, inkább csak szépségtapaszt jelentettek.
Pedig a keresztényszociális megközelítés ma is időszerű. Ennek legfőbb forrása és összefoglalása XIII. Leó pápa 1891. május 15-én megjelent Rerum novarum (Új dolgok) című apostoli körlevele, amely elsősorban az ipari forradalmak, a modern nagyüzemi gyáripar következtében kialakult, magára hagyott munkásosztály helyzetével foglalkozik. E számszerűen egyre növekvő réteg anyagi, társadalmi, szellemi színvonala kétségbeejtően alacsony volt, ami kiváló táptalajt jelentett a marxista felforgatáshoz.
A keresztényszociális (más szóhasználattal keresztényszocialista) gondolat lényege minden forradalmi felfordulás elutasítása. Osztályharc helyett érdekkiegyenlítést, méltányosságot, önkorlátozást hirdet a munkaadók és a munkavállalók oldaláról egyaránt. Ehhez erős állam szükséges, amelynek joga, egyben kötelessége korlátozni az öncélú profithajszát, hiszen az ember és a társadalmi béke előbbre való a tisztességtelen magánhaszonnál.
„…mindenkor meglesznek a polgárok közt azok a különbségek, amelyek nélkül emberi társadalmat elképzelni nem tudunk. Szükség van olyanokra, akik a közügyeket intézik. […] Viszont másnemű foglalkozást űzők nem ugyanabban a mértékben s nem ugyanazokban az állásokban szolgálják ugyan az állam közjavát, mégis – bár közvetve – igen jelentékenyen hozzájárulnak. […] …a méltányosság a munkások állami védelmét sürgeti, hogy a munka nyereségéből kellő rész jusson nekik […] az államhatalomnak meg kell védenie a közösséget és annak a tagjait. […] az államkormány nem a hatalomért, hanem az alattvalókért van, amint a természetes bölcselet és a kereszténység egyaránt vallják. […] Ha tehát akár a közjót, akár az egyesek javát kár éri vagy fenyegeti, s az másként el nem hárítható vagy jóvá nem tehető, az államhatalomnak kell közbelépnie” – olvashatjuk a Rerum novarumban.
Figyelemre méltó, hogy épp a kommunista legendárium által népnyúzással vádolt főpapok, arisztokraták, nemesek fordultak a munkásság felé – tisztán látták ugyanis a kialakult gazdasági rendszer embertelenségét és ennek minden tragikus és veszélyes következményét. Hazánkban mások mellett Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök, az 1870-es években indult szövetkezeti mozgalom atyjaként ismert gróf Károlyi Sándor, Csernoch János hercegprímás, a Felvidéken a mártír sorsú gróf Esterházy János volt ezen, különféle politikai pártok által is képviselt gondolat ismert hirdetője.
Nem csekély elégtétellel állapíthatjuk meg, hogy a keresztényszociális szemlélet ma a kormánypolitika szerves része Magyarországon, bizonyítva, hogy az örök érvényű jézusi tanítások közéleti leképeződése a XXI. században is időszerű. A multik és a bankok erőteljesebb bevonása válságok idején a közteherviselésbe, a családok támogatása, a munkát terhelő adók és járulékok csökkentése, a családok rezsiköltségének megfizethető szinten tartása, a devizahitel-adósságok lehetőség szerinti igazságos, a tartozásoknak a bankok, a hitelfelvevők és az állam közötti megosztásával történő rendezése mind ennek bizonyítékai.
A mai magyar állam nem könyvelői lelkület letéteményese, hanem a gazdasági-pénzügyi folyamatok mögött rendszerszemlélettel látja az egyes embert és a nemzet történelmi folyamatosságát is. Az egyre karakteresebb keresztényszociális politika a XX. század viharai után így köti össze a múlt szerves társadalmi fejlődését a jelennel és a jövővel.
