„Ez nem egy futballmeccs, hogy itt szurkolni kelljen valamelyik oldalnak.” Szijjártó Péter külügyminiszter ezzel a találó megjegyzéssel utasította vissza a hazánkat érő bírálatokat és vette védelmébe a békepárti magyar álláspontot az orosz–ukrán háborúval kapcsolatosan. Milyen igaza van!
Ehhez mérten érdemes kezelni a múlt héten a Magyarországot, helyesebben a Nagy-Magyarországot, egész pontosan a labdarúgó-mérkőzéseken a történelmi Magyarországot ábrázoló zászlókat, drapériákat pellengérre állító román kifogásokat, sőt vádakat.
Nos, a magyar–román határon nem nőtt meg a várakozás ideje az átlépéskor, a román határőrök és rendőrök még csak öntevékenyen sem molesztálták a magyarokat, Kolozsváron nem szerveztek román nemzeti – értsd: magyarellenes – nagygyűlést, nem mozgósították a libánfalvi és hodáki parasztokat, buszt sem küldtek értük, ugyan nézzenek már kicsit körbe az ismét magyar vezetésű Marosvásárhelyen (merthogy márciusban ennek amúgy is hagyománya van), egyik országban sem rendelték be a nagykövetet a feszült helyzetre tekintettel, s az erdélyi településeken egyetlen szoborba öntött anyafarkas emlőjéből sem fakadt anyatej, hogy kielégítse a két büszke dák ős, Romulus és Remus csillapíthatatlan étvágyát.
A konfliktus megmaradt a labdarúgás keretein belül, hogy azt ne mondjam, mindenki szurkolhatott a szimpátiájának, identitásának megfelelően. Sőt alighanem még közelebb járunk az igazsághoz, ha a problémához úgy közelítünk, hogy a feszültséget kivételesen nem a szurkolók generálták, ellenkezőleg, a kipattant vitával itt is, ott is a drukkerek kedvében akart járni a két ország labdarúgó-szövetsége, amelyek nyomában aztán már tényleg ki-ki úgy értelmezte a kérdést, ahogy akarta.
Azt azért leszögezhetjük, hogy kissé elhamarkodottan és alaptalanul vádolták meg gyávasággal a Magyar Labdarúgó-szövetséget még januárban, amikor közleményben jó előre tudatta, a válogatott mérkőzésein tiltja a történelmi jelképeket, mindenekelőtt a Nagy-Magyarországgal ékesített zászlókat és drapériákat. Az európai emberek agyába ugyanis valamiért kitörölhetetlenül befészkelte magát a meggyőződés, hogy a Nagy-Magyarország idegengyűlöletre alkalmas szimbólum, amit, ha akarunk, úgy is dekódolhatunk, ezek a fránya magyarok javíthatatlanok, nem hajlandók magukévá tenni azt a haladó európai gondolatot, miszerint magasztos életprogram megcsonkítva boldogulni.
Ezt az ideológiát az Európai Labdarúgó-szövetség is zászlajára tűzte, szabályzatában tiltva – a faji, vallási és nemi mellett – a nemzeti hovatartozásból származó káros megkülönböztetést. Az ehhez hasonló passzusokat böngészve mindig kihúzhatjuk magunkat büszke európaiként, lám, milyen békés, mindenki jogaira tekintettel lévő világot alkottunk, nem csupán terrorista és pedofil élhet velünk szeretetközösségben, hanem, mint a mesékben, még a farkast is átneveljük növényevővé.
Azért van még remény, az UEFA szabályzatában nincs önálló Nagy-Magyarország-passzus. Azt csupán a fentebb megfogalmazott elvek mentén értelmezik a kitűnően képzett szakjogászok. Ne legyenek kétségeink, akik úgy vannak kondicionálva, hogy a Nagy-Magyarország kirekesztő szimbólum. Szerencsére azért nekünk is vannak jól képzett jogászaink és kommunikátoraink. El tudják magyarázni és meg is tudják indokolni, hogy a Nagy-, helyesebben a történelmi Magyarország térképe egyrészt kartográfiai dokumentum, mint például a ma már szintén nem létező Római Birodalmat, Jugoszláviát vagy éppen Szovjetuniót ábrázoló térkép. Másrészt a jelenlegi határokon túl élő magyarokkal való összetartozás érzését fejezi ki. Az MLSZ úgy érvel, hogy ami nem tiltott, az engedélyezett, amibe nehéz belekötni. Leegyszerűsítve a dolgot, olyan kimondatlan kompromisszum körvonalazódott, hogy a történelmi Magyarország ábrázolása nemzeti színek kíséretében átmegy, ám ha a drapéria ezenfelül politikai üzenete is tartalmaz – például Vesszen Trianon! –, az már nem. Igen, igen, ez már szőrszálhasogatás, értelmezhetjük úgy is, hogy beleszólás a nemzeti ügyeinkbe, a belügyeinkbe, a magunk részéről pedig kényszerű megfutamodás.
