Antonio Gramsci olasz szocialista filozófus pedig azt állította, hogy azért nem győztek az első világháború nyomán a kommunista forradalmak, mert a nyugati kultúra ezt megakadályozta: túl sokan nőttek már fel a kapitalizmus körülményei között.
Gazdasági alapról és kulturális felépítményről beszélt, s azt állította, hogy a megoldás a felépítmény – azaz nem a gazdaság, hanem a kultúra – átalakítása, uralása, a „kulturális hegemónia” megteremtése.
E nézetek szellemében 1923-ben Németországban, Frankfurtban egy Felix Weil nevű ember kezdeményezésére és finanszírozásával létrejött egy Társadalomkutató Intézet, amelyet a későbbiekben már frankfurti iskola néven emlegettek. Célja pontosan az volt, hogy a gazdasági alapú marxizmusból kulturális marxizmust hozzon létre. 1930-tól Max Horkheimer irányította az intézetet (aki a marxizmust a freudizmussal kívánta elegyíteni), s később olyan nevek dolgoztak ott, mint Theodore Adorno, Erich Fromm, Herbert Marcuse, Walter Benjamin s a még ma is aktív Jürgen Habermas.
Vezetőjük, Horkheimer szerint le kell bontaniuk a kapitalizmusra épülő rendszert és kultúrát ahhoz, hogy a változások bekövetkezzenek a kommunizmus irányában. Elméletét kritikai elméletnek nevezte, mely szerint a jelenlegi rendet le kell rombolni, mert „korunk nyomorúsága összefügg a társadalmi struktúrával”. Itt már megérthetjük, hogy amikor a mai globalisták „áldozati csoportokról” és interszekcionalitásról (ami a hátrányos helyzetek halmozódását és összefüggését jelenti) beszélnek , a feketéktől kezdve az LMBTQ-csoportokig, akkor gondolataik egészen visszanyúlnak a frankfurti iskoláig.
Theodore Adorno, az iskola egyik fontos képviselője például azt írta, hogy az amerikai kultúrát átitatja a forradalomellenes, reakciós materializmus (ami azt jelentette, hogy a hagyományos polgári életformát alapjaiban vetették meg). Erich Fromm pedig arról írt, hogy az Egyesült Államokban e materializmus miatt hatalomra fog jutni a fasizmus. Kifejtette, hogy valójában az amerikai – illetve tágabban a nyugati – ember nem szabad, mert alá van vetve a külső tekintélyeknek, olyanoknak például, mint az egyház, a család, az állam.
Fromm fellépett a nyugati kultúra, a felépítmény ellen, s hangoztatta: forradalom a szexualitásban, forradalom a művészetben, forradalom a munkában, forradalom mindenben.
Miben állt a kulturális marxizmus újítása? Abban, hogy új elnyomottakat állít a gazdasági elnyomottak, a munkásság helyére – ugyanis Horkheimerék Gramsci után rájöttek arra, hogy a munkások némi jólétért és engedményekért cserébe szívesen beilleszkednek a polgári (nyugati) kultúra keretei közé, s nyárspolgárrá válnak.
Ezek után tehát a kulturális és társadalmi elnyomásra kell a hangsúlyt helyezni, s meg kell jelölni a kultúra által elnyomottakat, illetve a kulturális elnyomókat.
Mindez a klasszikus, gazdasági marxizmus mintájára zajlik: Marxnál a dolgozók és parasztok az eleve jók, míg a burzsoázia, a tulajdonosok és munkáltatók eleve rosszak, a kulturális marxizmusban pedig bizonyos szexuális, etnikai, vallási stb. kisebbségek a jók, míg a nemzetet alkotó, azt fenntartó fehér középosztály az ab ovo rossz, a gonosz. Így az „új elnyomottak” például a feminista nők (a nem feminista nők persze nem azok, ők elnyomók), a feketék, a spanyol ajkúak, az iszlámhoz tartozó kisebbségek, a melegek, az LMBTQ-csoportok, az ateisták stb. Ők tehát a megtestesült jók, míg
a középosztálybeli fehér férfiak, a keresztények, a hazafiak és patrióták a gonoszok, s mint egyfajta új burzsoázia, súlyosan elnyomják az előbb említett kisebbségeket.
A kulturális marxisták szerint a többség kulturális elnyomása ellen fel kell lázadni, s ennek megfelelően el kell foglalni az egyetemeket, a médiát és a sajtót, a közvéleményt, a civil társadalmat, a kutatóintézeteket, minden helyet, ahol a saját nézeteket lehet terjeszteni. Ahogyan azt a ’68-as diáklázadások egyik vezetője, Rudi Dutschke megfogalmazta: Der lange marsch durch die Institutionen – vagyis hosszú menetelés az intézményeken át, persze a hatalomig. Ha ez a „kisajátítás” (miként a klasszikus marxizmusban a tőke kisajátítása) megtörténik, akkor ki kell alakítani a közvéleményben egy politikailag korrekt nyelvezetet, amely minden létező, születéstől fogva vagy a hagyományokból következő különbséget legyen az faji, nemi, etnikai, vallási, nem létezőnek tekint, s az emberek individualitására, szabad identitásválasztására vezeti vissza a létmódot.
Minden ember egyenlő abban, hogy szabadon dönti el, milyen etnikumhoz, nemhez, valláshoz kötődik, s bármilyen, az államtól vagy a társadalomtól eredeztethető, szabályozásból, hagyományból vagy erkölcsi követelményekből eredő késztetést bármilyen adott intézmény elfogadására alapból elutasít.
Ebből a szempontból fontos Marcuse 1965-ben megjelent munkája, a Repressive Tolerance (Elfojtó tolerancia), amelyben arról értekezett, hogy bizonyos beszédformákat be kell tiltani annak érdekében, nehogy győzedelmeskedjenek, és ne veszélyeztessék magát a kritikai gondolkodást.
