Jogos felvetés manapság, hogy a magyar film régi nagy adósságát jelentik múltunk nagy történelmi eseményeit feldolgozó produkciók, de szintén hiánycikknek számítanak azok az alkotások, amelyek a jelenünkre, a mindennapjainkra fókuszálnak, az Y- vagy a Z-generációt hitelesen ábrázoló alkotások pedig még ritkábbak. A kivételt erősítő szabályok között említhetjük a nemrég mozikba került, egy terhes tinédzserlány kálváriáját bemutató Hat hetet, illetve az egy tehetséges borsodi rapper kitörni akarásáról és a szociális mobilizációjának lehetetlenségéről szóló Larry-t, összességében azonban kijelenthető: ha készül is film a jelenkor magyar fiatalságáról, többnyire specifikus sorsok kerülnek terítékre.
Éppen ezért, ha néhány évtized múlva filmeken keresztül szeretnénk majd illusztrálni, milyen volt a 2010-es vagy 2020-as években huszon- vagy harminc-egynéhány évesnek lenni, valószínűleg igencsak komoly gondban leszünk.
Még az olyan retrospektív alkotásokból is kevés készül, mint a Moszkva tér, amely tíz év távlatából jelenítette meg a rendszerváltáskori fiatalságot, olyan alkotásokból pedig még kevesebb készül, amely az itt és mostban próbálná azt bemutatni.
A VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan – és Reisz Gábor második rendezése, a Rossz versek – már ebből a szempontból is hiánypótló munka. A főszereplője, Szentesi Áron egy huszonkilenc éves srác, aki nemrég diplomázott filmelmélet szakon, könyvírásról álmodozik, kénytelen-kelletlen próbál elhelyezkedni a munkaerőpiacon, de a végzettségével kizárólag olyan, általa méltatlannak érzett állásajánlatokkal zaklatják csupán, amelyek betöltéséhez lényegében egy érettségi is elegendő lenne. És hasonlóképpen vergődik a magánéletében is: a barátnője éppen elhagyta és rögtön össze is jött egy Áron által csak ,,fehéröltönyös sz...rkupacnak” nevezett, a GDP-alapú kapitalizmusban csúcsragadozónak számító figurával, a fiú pedig bánatában leissza magát, majd másnap arra ébred, hogy részegen vásárolt egy repülőjegyet Portugáliába.
A szakítás és a közelgő utazás azonban csak a keretet nyújtja a szabálytalanul csordogáló eseményeknek – vagy inkább eseménytelenségnek –, klasszikus történetvezetésről aligha beszélhetünk, a film sokkal inkább a ,,körúton belüli”, friss diplomás fiatalok bemutatására törekszik. És teszi ezt rendkívül részletgazdagon, számtalan emlékezetes mellékszereplővel, látszólag fókuszálatlanul, egy-egy fősztorihoz lazán kapcsolódó mellékzöngén elidőzve és közben seregnyi olyan problémát felvetve, amely a tárgyalt generációt foglalkoztatja; és teszi ezt keserédes, olykor cinikus humorral.