Jogos felvetés manapság, hogy a magyar film régi nagy adósságát jelentik múltunk nagy történelmi eseményeit feldolgozó produkciók, de szintén hiánycikknek számítanak azok az alkotások, amelyek a jelenünkre, a mindennapjainkra fókuszálnak, az Y- vagy a Z-generációt hitelesen ábrázoló alkotások pedig még ritkábbak. A kivételt erősítő szabályok között említhetjük a nemrég mozikba került, egy terhes tinédzserlány kálváriáját bemutató Hat hetet, illetve az egy tehetséges borsodi rapper kitörni akarásáról és a szociális mobilizációjának lehetetlenségéről szóló Larry-t, összességében azonban kijelenthető: ha készül is film a jelenkor magyar fiatalságáról, többnyire specifikus sorsok kerülnek terítékre.
Éppen ezért, ha néhány évtized múlva filmeken keresztül szeretnénk majd illusztrálni, milyen volt a 2010-es vagy 2020-as években huszon- vagy harminc-egynéhány évesnek lenni, valószínűleg igencsak komoly gondban leszünk.
Még az olyan retrospektív alkotásokból is kevés készül, mint a Moszkva tér, amely tíz év távlatából jelenítette meg a rendszerváltáskori fiatalságot, olyan alkotásokból pedig még kevesebb készül, amely az itt és mostban próbálná azt bemutatni.
A VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan – és Reisz Gábor második rendezése, a Rossz versek – már ebből a szempontból is hiánypótló munka. A főszereplője, Szentesi Áron egy huszonkilenc éves srác, aki nemrég diplomázott filmelmélet szakon, könyvírásról álmodozik, kénytelen-kelletlen próbál elhelyezkedni a munkaerőpiacon, de a végzettségével kizárólag olyan, általa méltatlannak érzett állásajánlatokkal zaklatják csupán, amelyek betöltéséhez lényegében egy érettségi is elegendő lenne. És hasonlóképpen vergődik a magánéletében is: a barátnője éppen elhagyta és rögtön össze is jött egy Áron által csak ,,fehéröltönyös sz...rkupacnak” nevezett, a GDP-alapú kapitalizmusban csúcsragadozónak számító figurával, a fiú pedig bánatában leissza magát, majd másnap arra ébred, hogy részegen vásárolt egy repülőjegyet Portugáliába.
A szakítás és a közelgő utazás azonban csak a keretet nyújtja a szabálytalanul csordogáló eseményeknek – vagy inkább eseménytelenségnek –, klasszikus történetvezetésről aligha beszélhetünk, a film sokkal inkább a ,,körúton belüli”, friss diplomás fiatalok bemutatására törekszik. És teszi ezt rendkívül részletgazdagon, számtalan emlékezetes mellékszereplővel, látszólag fókuszálatlanul, egy-egy fősztorihoz lazán kapcsolódó mellékzöngén elidőzve és közben seregnyi olyan problémát felvetve, amely a tárgyalt generációt foglalkoztatja; és teszi ezt keserédes, olykor cinikus humorral.
Minderre tökéletes példa az, ahogyan a feloldatlan gyerekkori sérelmek megjelennek a filmben. Áron a mai napig mérges, amiért általános iskolában elverte egy osztálytársa, ráadásul a megszégyenítésébe a barátai sem avatkoztak közbe. Ezt másfél-két évtizeddel később fel is hánytorgatja nekik, mire a cimborái titokban egy kocsmában összehoznak egy találkozót az egykori bántalmazójával, hogy Áron végre elégtételt vehessen. Minderre – egy jelképes, lányos pofont leszámítva – nem kerül sor, az egykor a suli kemény legényének számító izmos és jóképű srácból ugyanis azóta egy elhízott, megkopaszodott, megkeseredett, kiábrándult, alkoholista földrajztanár lett, és ahogyan – Mészáros Máté sziporkázó alakításában – elmeséli, miként alakult a sorsa, Áron végül megsajnálja.
A szülőkkel kapcsolatos generációs szakadék szintén viccesen jelenik meg: a film egyik legemlékezetesebb momentuma az a rövid jelenet, amelyben Áront megdorgálja az apja azt követően, hogy rájött, mennyi pénzt vert el a fiú az utazásra, a kifakadásakor hangzik el az alkotás talán legtöbbször idézett mondata, hogy
Ebben a házban tejföl sincs, te meg repülőjegyeket vásárolsz!
Később az öreg megengedőbbé válik, sőt, már-már hippi mentalitást is felvesz, amikor az édesanya aggodalmaskodik a közelgő utazás miatt, azzal nyugtatja – sikertelenül – a feleségét, hogy végül is Rimbaud tizenhét évesen már „mindenfélét alkotott, ennyi idősen már koravénnek számított”, mire az anya ráförmed, hogy Rimbaud legalább verseket írt, Áron még az önéletrajzát sem készítette el egyedül. A zsörtölődő házaspárt játszó Takács Katalin és Kovács Zsolt alakítása olyannyira sziporkázó, hogy Reisz Gábor második rendezésében, a Rossz versekben is ők alakították a főszereplő szüleit.
A Woody Allen és Kevin Smith szellemiségét idéző – és utóbbival bátran egy lapon is említhető – forgatókönyv kifacsart szituációkon és dialógusokon beszél mások mellett a kivándorlás témájáról, a fiatalok apolitikus kiábrándultságáról, a kapitalizmus lélekölő világáról, de az olyan mindennapos kérdések is terítékre kerülnek, mint a párkeresési bénázások vagy az, hogy miért félünk a villamoson a jegyellenőrtől akkor is, ha van bérletünk.
A súlyosabb témákat is feloldja azonban a fanyar humor, a film a csapongó elbeszélésmódjával pedig egyfajta pikareszket alkot a tárgyalt generációról.
Reisz Gábor rendezése azonban nemcsak nemzedéki rajzként, hanem helytörténeti dokumentumként is megállja a helyét, ugyanis az utóbbi években a VII. kerület vezetése mindent megtett azért, hogy a bulinegyed elveszítse a báját, ennek következtében a számos jelenet helyszínéül szolgáló romkocsmák egy része mára bezárt, vagy a klasszikus szellemiségét elveszítve átalakult.
Nem tökéletes film a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan, az utolsó harmadában indokolatlanul lelassul a tempója, a kissé erőtlen lezárása nélkülözi a katarzist, illetve – bár nyilvánvalóan ízlés kérdése –, de a hangvétele olykor túlságosan szentimentális. Ugyanakkor a fésületlensége rendkívül szerethetővé teszi, Reisz Gábor szabad szemmel nem látható költségvetésből, baráti szívességek segítségével, gerillamódszerektől sem visszariadva forgatta le, ez a lelkesedés és elhivatottság pedig minden jelenetből árad.
A rendező egyébként a DVD-n található audiokommentárban a saját példája okán azt javasolja minden leendő pályatársának, hogy ha szeretnének filmet készíteni, vágjanak bele, akár egy mobiltelefonnal is. Csábító azt gondolni ugyanis, hogy egyszer optimálisabbak lesznek a körülmények, akár csak anyagi szempontból is, azonban lehetséges, hogy soha nem lesznek azok, a várakozással pedig csak az időnket vesztegetjük – ráadásul az alkotói folyamat közben lehet a legtöbbet tanulni a szakmáról. Ezt a tanácsot pedig nem csupán a filmkészítés kapcsán, hanem számos művészeti alkotótevékenységben érdemes megfogadni.
A szerző a Mediaworks kulturális divíziója, a Kultúrnemzet munkatársa
