Megtagadta osztályát, a vidék-Magyarország, kert-Magyarország évezredes megtartóját, a kis- és középnemességet, honnan érkezett, s osztályárulóként vetette bele magát a szabadkőművesség ürességébe, hogy majd egyikén az egyre ritkuló világos pillanatoknak vallomást tegyen a Korroboriban.

S hiába álmodta önmagát az „asztag-város” lakójává, hiába siratta a „semmit, a másét”, megtagadta a vidék-Magyarország, kert-Magyarország másik évezredes megtartóját, a parasztságot is, hogy elhálja legperverzebb, legvisszataszítóbb nászát is, a kommunizmussal.

S persze megtagadta Tiszát, a „vén geszti bolondot”, majd udvarias levélben kért tőle pénzt, hogy mehessen Párizsba.

Moral insanity volt? Az volt. A „kicifrált köd-jövendő” utasa, Don Quijotéja, rossz borokba fojtott fantasztája.

De ott van a hajón a haza, s a megfellebbezhetetlen hazaszeretet is. Ezt mindig megvallja, az egyre ritkuló világos pillanatokban, ő, a föl-földobott kő, ő, ki „Mindig elvágyik s nem menekülhet, / Magyar vágyakkal, melyek elülnek / S fölhorgadnak megint.”

S ott a hajó fedélzetén a múlt, a megtagadott megtagadhatatlan, ott a Krisztus-kereszt az erdőn…

„Két nyakas, magyar kálvinista,

Miként az Idő, úgy röpültünk,

Apa, fiú: egy Igen s egy Nem,

Egymás mellett dalolva ültünk

S miként az Idő, úgy röpültünk.”

Ez a megtagadott megtagadhatatlan. S a megtagadás megbosszulja magát, s démonokat szül.

S aztán nem marad más, csak az állandó harc a démonokkal.

Egyikük a disznófejű Nagyúr.

„Ezer este múlt ezer estre,

A vérem hull, hull, egyre hull,

Messziről hívnak, szólongatnak

És mi csak csatázunk vadul:

Én s a disznófejű Nagyúr.”

S mi végre? Csak a semmiért. Hiszen valójában senki más nem szólongat Téged, te szegény szerencsétlen, csak a megtagadott múltat, hited, osztályod, világod, mit odadobtál egy illúzióért, a semmiért, s most lám, nyikorog a talicska rozzant kereke, úgy tolnak fel téged a csucsai restiből a Goga kastélyba, nem vagy magadnál, elittad mindened, a lelked s a szellemed, s közben mindvégig sajnáltad magad, mert gyenge ember voltál, semmi ember voltál, mert zseni voltál, magyar voltál, s „mit ér az ember, ha magyar?”

Ó, többet, mint te értél, többet, mint te gondoltad.

De ritkultak a tiszta pillanatok, s állandósult a harc a démonokkal.

Így harcoltál ős Kajánnal is...

„Uram, kelj mással viadalra,

Nekem az öröm nem öröm,

Fejfájás a mámor s a hírnév.

Cudar álmokban elkopott

A büszke oroszlán-köröm.”

Már késő.

Késő már, Ady úr. Ott állsz, vérbajod dicstelen fokán, s kirontasz minden nap, de nem azért, hogy hősi harcban meghalj, hanem azért, hogy valahogyan mégis életben maradj. Hadakozol, s elpusztítod önmagad. Mily’ szánalmas ez, Ady úr, s mennyi csoda kell, hogy majd a halál halhatatlanságot faragjon belőle.

„Én rossz zsakettben bóbiskálok,

Az ős Kaján vállán bibor.

Feszület, két gyertya, komorság.

Nagy torna ez, bús, végtelen

S az asztalon ömlik a bor.”

Igen. Ez is ott van a hajón. Örök kép, önképünk, a ló is te vagy Ady úr, Tornyai János Bús magyar sorsán, te vagy, aki

„Száll Keletről tovább Nyugatra,

Új, pogány tornákra szalad

S én feszülettel, tört pohárral,

Hült testtel, dermedt-vidoran” elnyúsz „az asztal alatt.”

Te vagy minden, minek nem is kellene lennie, s mégis te vagy a minden. Az egyik minden. A nagy magyar hajó kapitánya. S én megvetlek, s örökké szeretlek téged.

„Két kapitánya van, ami képtelenség, de mégis így van s most felszállt rá egy fiatal tengerésztiszt, s mindjárt magas beosztást is kapott. Azonnal első tiszt lett. Bayer Zsolt.” (Csurka István)

Talán ezért.

Borítókép: Ady Endre (Fotó: Wikipédia)