Megtagadta osztályát, a vidék-Magyarország, kert-Magyarország évezredes megtartóját, a kis- és középnemességet, honnan érkezett, s osztályárulóként vetette bele magát a szabadkőművesség ürességébe, hogy majd egyikén az egyre ritkuló világos pillanatoknak vallomást tegyen a Korroboriban.
S hiába álmodta önmagát az „asztag-város” lakójává, hiába siratta a „semmit, a másét”, megtagadta a vidék-Magyarország, kert-Magyarország másik évezredes megtartóját, a parasztságot is, hogy elhálja legperverzebb, legvisszataszítóbb nászát is, a kommunizmussal.
S persze megtagadta Tiszát, a „vén geszti bolondot”, majd udvarias levélben kért tőle pénzt, hogy mehessen Párizsba.
Moral insanity volt? Az volt. A „kicifrált köd-jövendő” utasa, Don Quijotéja, rossz borokba fojtott fantasztája.
De ott van a hajón a haza, s a megfellebbezhetetlen hazaszeretet is. Ezt mindig megvallja, az egyre ritkuló világos pillanatokban, ő, a föl-földobott kő, ő, ki „Mindig elvágyik s nem menekülhet, / Magyar vágyakkal, melyek elülnek / S fölhorgadnak megint.”
S ott a hajó fedélzetén a múlt, a megtagadott megtagadhatatlan, ott a Krisztus-kereszt az erdőn…
„Két nyakas, magyar kálvinista,
Miként az Idő, úgy röpültünk,
Apa, fiú: egy Igen s egy Nem,
Egymás mellett dalolva ültünk
S miként az Idő, úgy röpültünk.”
Ez a megtagadott megtagadhatatlan. S a megtagadás megbosszulja magát, s démonokat szül.
S aztán nem marad más, csak az állandó harc a démonokkal.
Egyikük a disznófejű Nagyúr.
„Ezer este múlt ezer estre,
A vérem hull, hull, egyre hull,
Messziről hívnak, szólongatnak
És mi csak csatázunk vadul:
Én s a disznófejű Nagyúr.”
S mi végre? Csak a semmiért. Hiszen valójában senki más nem szólongat Téged, te szegény szerencsétlen, csak a megtagadott múltat, hited, osztályod, világod, mit odadobtál egy illúzióért, a semmiért, s most lám, nyikorog a talicska rozzant kereke, úgy tolnak fel téged a csucsai restiből a Goga kastélyba, nem vagy magadnál, elittad mindened, a lelked s a szellemed, s közben mindvégig sajnáltad magad, mert gyenge ember voltál, semmi ember voltál, mert zseni voltál, magyar voltál, s „mit ér az ember, ha magyar?”
Ó, többet, mint te értél, többet, mint te gondoltad.
