Ha a titok nyitját keressük a magyar költészetben, vegyük elő Petőfinek A Tisza című versét, melyben a természet örök szépségétől édes, mély mámorba szédült költő így kiált föl: 

„Oh természet, oh dicső természet! / Mely nyelv merne versenyezni véled?” 

Mely nyelv? Nem nehéz kitalálnunk – a költészet nyelve. Hogy milyen gazdag és szép ez a nyelv, mi mindent kinyilvánít, kifejez, megmutat a lélek ég és föld között lebegő-hullámzó titkos világából, abból maga Petőfi is ízelítőt ad Dalaim című versében: amelyek olykor holdsugári ábrándos lelkének, pillangói könnyelmű lelkének, vadrózsái szerelmes lelkének, szivárványi mámoros lelkének, fellegei bánatos lelkének, villámlási haragos lelkének… Azonban a természetről azt írja: 

„mentül inkább hallgatsz, / Annál többet, annál szebbet mondasz”. / Tehát a természet úgy beszél, hogy hallgat. És a költészet hogyan beszél? / „A szent poézis néma hattyú, / S hallgat örökre hideg vizekben” – írja Berzsenyi Az igazi poézis dicséretében. A niklai remete meglátása szerint a szent poézis (a jelző fontos!) a dicső erénnyel együtt hozta létre a nagy görög nép örök ideáljait. Mintha visszahangozná nagy angol kortársa – „kinek nevét vízre írták” – antik szépségeszményét, amit Óda egy görög vázához című költeményében így summáz: 

„A Szép: igaz s az Igaz: szép! – sohse / áhítsatok mást, nincs főbb bölcsesség!”

Természet és költészet kapcsolatáról a bűvös szavú Arany János így tanította-nevelte versben a gyermek Tisza Domokost (Tisza Kálmán későbbi miniszterelnök öccsét): 

„Virág a költészet… egy nép irodalma: / De ha nem virágzik, nem is terem a fa.” 

És természetesen az égi mértékről is megvolt a maga véleménye: 

„Nem a való hát: annak égi mássa / Lesz, amitől függ az ének varázsa: / E hűtlen hívség, mely szebbít, nagyít – / Sulykot, bizony, nem egyszer elhajít: / Ez alkonysúgár, mely az árnyakat, / E köd, mely nőteti a tárgyakat; / E fénytörődés átlátszó habon, / E zöld, esős lég egy május-napon;  / Ez önmagánál szebb, dicsőbb természet: / Egyszóval... a költészet.” (Vojtina ars poétikája) 

Persze ahány költő, annyi(féle) ars poetica, mondhatnánk. Visszatérve József Attilához, ő, aki valódi világot hörpintett, habzó éggel a tetején, s túllépett e mai kocsmán, az értelemig és tovább, azt tanácsolta: „A mindenséggel mérd magad!” Mi lehet az értelmen túl? Előtte Ady így vetette fel a dilemmát: „Hajtson szentlélek vagy a korcsma gőze”, s néhány év múlva (alighanem a Szentlélek sugallatára) eljutott odáig: 

„Hiszek hitetlenül Istenben, / Mert hinni akarok, / Mert sohse volt úgy rászorulva / Sem élő, sem halott.” 

Ahogy a húszéves Attila is hamar eljutott a „se istenem, se hazám” egyik végletétől a másikig: 

„Most már tudom őt mindenképpen, / minden dolgában tetten értem. / S tudom is, miért szeret engem – tetten értem az én szívemben.”

Ha a lélekben lakozik az égi mérték, akkor tud úgy írni a költő, mint Arany a Csaba királyfi Előhangjában: 

„Mi emel? mi tart fön? mi sugall? mi biztat?... / Kebelem egy hangja. Követem is aztat. / Egy hang, mely csilingel az égi madárban, / Hogy lerombolt fészkét rakja késő nyárban; / Mely a pók fonalát százszor megfonatja, / Noha füstbe százszor menjen áldozatja; / S mely, hatalmasb szóval, a költőben riad: / »Ha későn, ha csonkán, ha senkinek: írjad!«” 

Az Őszikék őszülő költője hatvanévesen megerősíti negyed századdal korábbi érzését, hitét, vallomását: 

„Van hallgatód? nincsen? / Te mondd, ahogy isten / Adta mondanod, / Bár puszta kopáron / – Mint tücsöké nyáron – / Vész is ki dalod.” (Mindvégig)

De lehet visszhang nélkül írni? Bezárva egy nyelvbe, amely mintha már nem is lenne eleven nyelv? – töpreng naplójában újdonsült amerikai emigránsként Márai, és aztán erre a felismerésre jut: „A szentek, a költők, a művészek, a nők. Senki más nem segíthet.” Nem sokkal New Yorkba érkezése után írja: „Mindennap – a nagy hőségek idején is – félórán át Arany János versei. Ez a mentőöv, amibe itt, az óceán partján kapaszkodom.” Aligha beszélt össze Kosztolányival, aki élete vége felé így vallott: 

„Lelkem ha kérte, amit a sors / nem adott, / Arany János bűvös szavával / mulatott.” 

Bűvös szó, nyelv és lélek – kulcsszavak Kosztolányinál, aki a Mit tegyen az író a háborúval szemben? című írásában fogalmazta meg talán a legszebben és -igazabban a magyar költők, írók, valódi újságírók közös, örök ars poeticáját: „Én a szó és szellem jogán minden porcikámmal és leheletemmel egy közösséghez tartozom, melynek tagjai itt és ott, mindenütt a világon mintegy összeesküvésszerűen magyarul beszélnek, én ösztönösen és öntudatlanul is akarom ezt a szellemi és lelki egyházat, én föltétel nélkül helyeslem ezt a titokzatos egységet, melynek folytatója vagyok és messze századokból érkező célfutója, kezemben koszorúval és fáklyával, s minden bölcsességen túl az az óhajom, hogy az ocsmány és kegyetlen életharcban ez a közösség, ez az egyház, ez az egység mennél erősebb, hatalmasabb és diadalmasabb legyen.”

Ehhez már csak Babits Mihály bölcs gondolatait tenném hozzá, aki a fogarasi gimnázium tanáraként arra buzdította magyart és történelmet tanuló diákjait, hogy minden másnál fontosabb gondolkodni és beszélni megtanulni. Mert az ember gondolkodó és beszélő lény, s egész élete gondolatainak és szavainak csatáiból áll. Több mint száz év múltán intelmeit kötelezővé tenném átadni minden mai középiskolai diáknak, sőt tanárnak is. Azt, hogy a nyelvkincs egyúttal gondolatkincs, a lélek építőszekrényében kockák a szavak, oszlopok a szólamok, s mennél több van belőlük, annál könnyebb beszélni és gondolkodni. Ezek őseink szellemi kincsei, s rajtunk a sor megőrizni őket. „A saját köveidet gyűjtsd, a magad bányáiból: e bányák nemzeted nagy költőinek művei. Elsősorban annak, aki leggazdagabb szóban és gondolatban, aki legjobban tudott magyarul. A Toldi-ból többet tanultál magyarul és magyarul gondolkodni, mint talán minden más könyvedből együttvéve.”

A magyar írástudóknak – költőknek, szépíróknak éppúgy, mint újságíróknak – érdemes megjegyezniük Babits tanár úr intelmét: „Minden rossz mondat törött ablak, melyen át egy rossz gondolatra látni. Görbe hüvelyben nincs egyenes kard.” Márpedig „emberségről példát, vitézségről formát” (hódolat Balassinak!) csak egyenes karddal és derékkal, szép és igaz beszéddel, az isteni mértékhez mérve adhatunk egymásnak – és utódainknak is. „Ha – csatlakozva Nagy László búcsúüzenetéhez – lesz emberi arcuk egyáltalán…”

 A szerző a Magyar Nemzet publicisztikai rovatának rovatvezető-helyettese

Borítókép: Kosztolányi Dezső (Fotó: Wikipedia)