Természet és költészet kapcsolatáról a bűvös szavú Arany János így tanította-nevelte versben a gyermek Tisza Domokost (Tisza Kálmán későbbi miniszterelnök öccsét):
„Virág a költészet… egy nép irodalma: / De ha nem virágzik, nem is terem a fa.”
És természetesen az égi mértékről is megvolt a maga véleménye:
„Nem a való hát: annak égi mássa / Lesz, amitől függ az ének varázsa: / E hűtlen hívség, mely szebbít, nagyít – / Sulykot, bizony, nem egyszer elhajít: / Ez alkonysúgár, mely az árnyakat, / E köd, mely nőteti a tárgyakat; / E fénytörődés átlátszó habon, / E zöld, esős lég egy május-napon; / Ez önmagánál szebb, dicsőbb természet: / Egyszóval... a költészet.” (Vojtina ars poétikája)
Persze ahány költő, annyi(féle) ars poetica, mondhatnánk. Visszatérve József Attilához, ő, aki valódi világot hörpintett, habzó éggel a tetején, s túllépett e mai kocsmán, az értelemig és tovább, azt tanácsolta: „A mindenséggel mérd magad!” Mi lehet az értelmen túl? Előtte Ady így vetette fel a dilemmát: „Hajtson szentlélek vagy a korcsma gőze”, s néhány év múlva (alighanem a Szentlélek sugallatára) eljutott odáig:
„Hiszek hitetlenül Istenben, / Mert hinni akarok, / Mert sohse volt úgy rászorulva / Sem élő, sem halott.”
Ahogy a húszéves Attila is hamar eljutott a „se istenem, se hazám” egyik végletétől a másikig:
„Most már tudom őt mindenképpen, / minden dolgában tetten értem. / S tudom is, miért szeret engem – tetten értem az én szívemben.”
Ha a lélekben lakozik az égi mérték, akkor tud úgy írni a költő, mint Arany a Csaba királyfi Előhangjában:
„Mi emel? mi tart fön? mi sugall? mi biztat?... / Kebelem egy hangja. Követem is aztat. / Egy hang, mely csilingel az égi madárban, / Hogy lerombolt fészkét rakja késő nyárban; / Mely a pók fonalát százszor megfonatja, / Noha füstbe százszor menjen áldozatja; / S mely, hatalmasb szóval, a költőben riad: / »Ha későn, ha csonkán, ha senkinek: írjad!«”
Az Őszikék őszülő költője hatvanévesen megerősíti negyed századdal korábbi érzését, hitét, vallomását:
„Van hallgatód? nincsen? / Te mondd, ahogy isten / Adta mondanod, / Bár puszta kopáron / – Mint tücsöké nyáron – / Vész is ki dalod.” (Mindvégig)
De lehet visszhang nélkül írni? Bezárva egy nyelvbe, amely mintha már nem is lenne eleven nyelv? – töpreng naplójában újdonsült amerikai emigránsként Márai, és aztán erre a felismerésre jut: „A szentek, a költők, a művészek, a nők. Senki más nem segíthet.” Nem sokkal New Yorkba érkezése után írja: „Mindennap – a nagy hőségek idején is – félórán át Arany János versei. Ez a mentőöv, amibe itt, az óceán partján kapaszkodom.” Aligha beszélt össze Kosztolányival, aki élete vége felé így vallott:
„Lelkem ha kérte, amit a sors / nem adott, / Arany János bűvös szavával / mulatott.”
Bűvös szó, nyelv és lélek – kulcsszavak Kosztolányinál, aki a Mit tegyen az író a háborúval szemben? című írásában fogalmazta meg talán a legszebben és -igazabban a magyar költők, írók, valódi újságírók közös, örök ars poeticáját: „Én a szó és szellem jogán minden porcikámmal és leheletemmel egy közösséghez tartozom, melynek tagjai itt és ott, mindenütt a világon mintegy összeesküvésszerűen magyarul beszélnek, én ösztönösen és öntudatlanul is akarom ezt a szellemi és lelki egyházat, én föltétel nélkül helyeslem ezt a titokzatos egységet, melynek folytatója vagyok és messze századokból érkező célfutója, kezemben koszorúval és fáklyával, s minden bölcsességen túl az az óhajom, hogy az ocsmány és kegyetlen életharcban ez a közösség, ez az egyház, ez az egység mennél erősebb, hatalmasabb és diadalmasabb legyen.”
