Cseppben a tengert, részben az egészet, rétegművészetben a társadalmat megpillantani és azonosítani kivételes érzékenységű látnokok kiváltsága. A magas hőfokon élő, 1991-ben tragikusan fiatalon, mindössze 38 évesen elizzott Csengey Dénes negyven évvel ezelőtt megjelent „…és mi most itt vagyunk” című első kötetében megrendítő szociológiai érzékkel, a közösségi lélektan mélyére ásva, csalhatatlan lényeglátással rajzolta meg az 1960-as, 1970-es évek pillanatképét, amelyről a mából visszatekintve megállapíthatjuk, hogy XX. századi közelmúltunk megértésének addig hiányzó, pontosan illeszkedő mozaikja lett.
„…az a dalkultúra, amelyre egy százféle egymást hazudtoló képmutatás közt, hazugságok, tévedések, szellemi erőszak és érzelmi zsarolás erőterében, nagy történelmi tragédiák, fordulatok árnyékában, de azok valódi mibenlétéről mit sem tudva, saját múltját, jövőjét, sorsát meghasonlottan kereső nemzedék úgy tekintett, mint önmaga tükrére, […] sekélyes áligazságok, tévedések, cinikus bemondások tömegét okádta hallgatóságának, […] és nemhogy programot nem adott, de még helyzetértelmezése is hamis, félrevezető, következésképp […] hazug volt, jobb esetben is semmitmondó” – számol le Csengey Dénes nemzedéki esszéként azonosított munkájában az 1960-as évek úgynevezett nagy generációjának öncsaló mítoszával. Merthogy, állítja az író, a szerinte jobbára külsőségekben kimerülő hazai beatmozgalom a legfontosabb sorskérdésekre nemhogy választ nem adott, de fel sem tette azokat. Pótcselekvés, pótlétezés, a kétes értékű amerikai ifjúsági szubkultúrát jól-rosszul adaptáló szabadság-illúzió volt csupán, menekülés a szembenézés, a felelősség elől. És a kezdeti óvatos vadócság gyorsan belesimult az irányított szocialista szórakoztatóiparba.
„A magyar beat legjellegzetesebb, legtehetségesebb s ugyanakkor legellentmondásosabb, mert tehetsége és a szórakoztatóipar piacképes édességre való igénye között a legarcpirítóbb kompromisszumot a legtermészetesebb módon összeboronáló figurája: Bródy János. […] Ő az, aki az első őszinte szavakat találta a sziruptengerben fuldokló szerelemre, ugyanakkor […] ő mutatott először a világot látni indult, s egy mocskos, szoknyaemelgetően huzatos nagyvárosba jutott Szőke Annira, ugyanő röhögve a jó dumával percek alatt elcsábítható Vidéki kislányra” – jelöli ki kíméletlen pontossággal a maga köreiben máig orákulumként méltatott dalszövegíró helyi értékét Csengey.
Valóban, a beatkorszak legértékesebbjei is a szokásos egyéni generációs vívódásokat öntötték dalokba, tudatosan vagy tudat alatt gondosan kikerülve a magyar létezés kikerülhetetlen kérdéseit. Vagyis – divatos kifejezéssel – nem a kor valóságára reflektáltak, hanem a történelem főutcájáról sehová sem vezető mellékutakra kujtorogtak.
E nemzedék fiataljai – írja Csengey – „megszülettek a második világháború alatt vagy nem sokkal utána […] összedőlt a ház a fejük fölött, eltűntek a rokonaik, idegbeteg lett az anyjuk […] sokan közülük hiába várták haza még a háború alatt vagy már az új világban hosszú utazásra indult apjukat.” Az 1950-es években „felmondta a leckét a gyerek, aztán egyszer csak elakadt a szava, mert észrevette, hogy az anyja hallgatja őt, és sír. […] …mit gondolhatott a gyerek, amikor a vörös csillaggal ékes kabáthajtókájú agitátorok a szeme láttára pofozták meg az apját, mert azt mondta, nem írja alá a belépési nyilatkozatot? S amikor másnap azt tanulta az iskolában, hogy vannak kulákbérencek, az ellenség uszályába tévelyedett gazdák, […] mit gondolt az apjáról vagy a tanáráról?” – írja le kíméletlen őszinteséggel az elmondhatatlan meghasonlást máig vádló kérdéseivel Csengey.
