Ennek a nemzedéknek 1956 volt az első közvetlen történelemélménye: a fellobbanó remény villanófénye, a könyörtelen eltiportatás és elárultatás rémülete, az üvöltő némaság, a külföldre szökött, börtönbe zárt vagy felakasztott szülők, rokonok, barátok. Aztán jött az 1960-as évek konszolidációja, a gazdasági fellendülés, sokaknak az élni kell végső, keserű, egyedül járható, de halálig öngyötrő megalkuvása. Ez a meghasonlottság szülte a beatnemzedék mindent tagadását, ami mögött – mutat rá kivételes éleslátással Csengey – „a huszadik századi Magyarországon egymást követő történelmi korszakok önmagukon belüli s egymáshoz viszonyított hatalmas, […] sohasem tisztázott, máig sem felszámolt, minden idegrendszerben ott görcsösülő disszonanciái, ellentmondásai” húzódtak.

„Tízezrek indultak a városba, hogy messzire kerüljenek a szétzúzott parasztkultúra haláltusájától, megszabaduljanak egy meghaladott életforma erkölcsi imperatívuszként rájuk testálódó fogságából, a látástól vakulásig végzett nehéz testi munka kényszerétől, a fáradt esték mozdulatlan és kilátástalan, noha zsírosodó csöndjétől. […] A szétszéledt családok helyébe más közösségek léptek. Nálunk is a dallal, az új zenével kezdődött minden. […] Vibrált, vonaglott a tömeg, egyetlen táncoló test. Egyik lába esztergályos, a másik tanársegéd, köröző kezei szénhordó, gyógyszerész, hajat röptetve rángó nyaka, feje gimnazista, tanító, csavargó.” Íme, a totális egyenlőség a sors nem vállalásában.

Ezzel állítja szembe Csengey Bereményi Géza és Cseh Tamás álomlátó világát. Pedig „…nincs nagy készülődés, nem hangzanak el szent fogadalmak, nem születnek haditervek a szívek tömegeinek lerohanására. Nem a próféciákra hangolt krónikás köt szövetséget életre-halálra-sikerre-bukásra az ellenállhatatlan dalnokkal, csak két vékony, bizonytalan gyökérzetű, a beatmozgalomtól elsodort s aztán ismeretlen partra vetődött élet próbál tisztába jönni önmagával. Két megszűnni vágyó hiányérzet fogódzik össze barátsággá.”

A Bereményi–Cseh alkotópáros helyzetjelentései, mutat rá Csengey, ezt a hiányérzetet kontúrozzák: a részben a szerzők énjeiből életre kelt, de a dalaikra rezonáló közönség által is önazonosként felismerhető karakterek meghasonlott, szorongó tehetetlensége, az ezekből kibomló szürreális látomások a beatmámorból kijózanodott, a hiábavaló kocsmai bátorságokat megelégelő, de még tanácstalanul bénult 1970-es évtized legpontosabb szociográfiái. Eredeti hangjuk „…a hiteles sorsoknak az egész magyar huszadik századot egybefuttató összefelhőződése […] kiérlelt, mély és döbbeneterejű társadalomlátomás. […] …együtt vannak a történelem zátonyán rohadó, a maguk sorsának fősodrából, irányításának gyakorlatából kiszorult életek, egyének és nemzedékek […] …valami elemi életerő felhőzik e körül a minden tetten érhető gesztusában beletörődőnek mutatkozó lemondás körül. Valami tagadás feszül minden beismerésben, összeszorult ököl minden legyintésben. Valami titkos üzenet azt tanítja hinni, hogy mindaz, ami immár biztos, lehetetlen.”

Lett is. A mából visszatekintve jól látható, hogy e helyzetjelentések pontosan kikövezték a Lakitelekre vezető utat, ahol 1987-ben a magyar sorskérdéseket napirendre vevő és azokra válaszokat kereső és adó mozgalom született. Nem véletlen, hogy Csengey Dénes és Cseh Tamás is részt vett a legendás értelmiségi találkozón.

A Magyar Demokrata Fórum eszmei alapjait megteremtő lakiteleki nyilatkozat társadalmi-történelmi kórisméje pedig már korunkig ér, az abban megállapítottak orvoslásának kényszerítő szükségessége vezetett el a 2010-ben politikai cselekvéssé érett magyar talpra állásig.

Borítókép: Csengey Dénes (Fotó: Magyar Nemzet)