A józan ész szerint a szuverenitás és a demokrácia iránt elkötelezett magyar állampolgároknak pártszimpátiától függetlenül eminens érdekük fűződik ahhoz, hogy az Európai Unió döntéshozatali rendjében fennmaradjon a tagállami egyhangúság követelménye. A közkeletű kifejezés szerinti vétó lehetősége az egyetlen intézményi biztosítéka annak, hogy hazánk nem válik végleg kiszolgáltatottá az egyre szorosabb egység nevében fellépő hegemón törekvéseknek.
Kilenc nagy befolyású uniós tag (Belgium, Finnország, Franciaország, Hollandia, Luxemburg, Németország, Olaszország, Spanyolország és Szlovénia) májusban ismét napirendre vette az egyhangú szavazást megszüntetését, és a minősített többségű határozathozatal kiterjesztését több fontos kérdésre, beleértve egyes külpolitikai témákat is. A helyzetüket igencsak megnehezíti, hogy a tagállami egyhangúság eltörlését jelentő reformra a jelenlegi szabályok szerint kizárólag éppen ilyen egyhangúsággal meghozott döntéssel van mód, bármilyen módszerhez is folyamodjanak.
Minthogy Magyarországon kívül a többi kisebb vagy közepes méretű tagországnak is kirívó kockázatot jelentene az egyhangúsághoz kötött döntéshozatali rend megszüntetése, így ebben aligha képzelhető el teljes egyetértés. Mivel az uniós alapszerződések lisszaboni módosítása óta a vétó joga már kizárólag csak olyan szakpolitikákra terjed ki, amelyek létfontosságú nemzeti érdekeket vagy alapvető tagállami hatásköröket érintenek (például külügyek, adóügyek, szociálpolitika, emberi jogi kérdések, szankciós politika, energetika), így nincs tovább hova hátrálni.
Ezek bármelyikét érintően elveszíteni az autonóm döntési jogot, a tagállami szuverenitás és az annak alapját képező népszuverenitás érvényesülését szüntetné meg, ami az önálló államiság megengedhetetlen önfeladását jelentené.
A Német Nemzetközi és Biztonsági Ügyek Intézete a 2010 utáni uniós tanácsi jegyzőkönyveket áttekintve arra a megállapításra jutott, hogy azoknak az ügyeknek több mint 60 százalékában, amelyeknél elegendő lett volna a minősített többségű szavazás, mégis teljes egyhangúsággal született döntés. Ez a szám 82 százalékra megy fel, ha az olyan döntéseket is ideszámítjuk, amelyekben nem volt ellenszavazat, csak tartózkodás. Ez azt mutatja, hogy a konszenzusos döntéshozatalra való törekvés jelenleg is magától értetődő módon érvényesül az államok képviselőiből álló legfőbb jogalkotó testületben, tehát az éppenséggel nincs az EU gyakorlata ellenére.
Ugyanakkor az egyetértés hiánya esetén válik jelentőssé az a tény, hogy a kormányok képviselőiből álló tanácsban Németország és Franciaország együttesen nagyjából egyharmados szavazati súllyal rendelkezik, és így könnyedén blokádot szervezhetnek a többi tagállam akaratával szemben. Ehhez csak nagyon kevés más szövetségesre van szükségük, mert a szabályok szerint elég hozzá rajtuk kívül még két tagállam, amelyekkel összesen az EU lakosságának legalább 35 százalékát képviselik. Ezzel szemben a közép- és kelet-európai államok együttesen a szavazatok alig 23 százalékával rendelkeznek, így elméletileg mindannyian leszavazhatók.
Márpedig a minősített többségi döntéshozatallal szemben éppen az a legnagyobb félelmük a közép- és kelet-európai országoknak, hogy a meghatározó kérdésekben az akaratuk és érdekeik ellenére születnek döntések a francia és német befolyás alatt álló EU-ban.
A Német Nemzetközi és Biztonsági Ügyek Intézetének statisztikája alapján messze nem alaptalan ez az aggály, különösen hazánk részéről. Eszerint a brit kilépés óta Magyarországot szavazták le leggyakrabban a tanácsban. 2021-ben Lengyelország és Magyarország az esetek 40 százalékában, Szlovákiával és Csehországgal együtt (visegrádi négyek) már 52 százalékában volt érintett a leszavazásokkal. Másrészt viszont ugyanebben az évben egyáltalán nem született Németország, Franciaország és Olaszország szavazatával ellentétes döntés!
Az alapítvány feltárta azt a tendenciát is, hogy a 2010-es évek első felében az ellenszavazatok és a tartózkodások földrajzilag még egyenlően oszlottak meg az EU-ban, miközben az utóbbi években egyre inkább a közép- és kelet-európai államok hátrányára jelentkezik az egyensúlyhiány. Ez a meggyőző tapasztalat egyértelművé teszi, hogy annál határozottabban kell ellenállni, minél több területen erőltetik a minősített többségi szavazást annak érdekében, hogy az uniós „nehézsúlyúak” le tudják szavazni az olyan „kényelmetlen partnereket”, mint Lengyelország és Magyarország.
Végezetül felmerül még egy fontos szempont, ami a demokratikus politikai felelősség kérdését illeti. Ha eltörlik a vétó intézményét a kiemelt nemzeti érdekeket vagy alapvető tagállami hatásköröket érintő ügyekben, akkor egy tagország akarata ellenére meghozott ilyen tárgyú tanácsi döntésért hogyan érvényesíthető az adott tagállam választópolgárai előtti politikai felelősség? Lényegében sehogy.
A magyarok most sem tudnak az érdekeikkel rendszeresen ellentétes többségi döntések miatt érvényt szerezni a politikai következményeknek, mert az azokat meghozó tagállamok kormányai felett nincs választójoguk. Ezzel szemben a kötelező egyhangú szavazással meghozott hátrányos uniós döntésekben való részvételt a választók a saját kormányukon számon tudják kérni. A még meglévő vétórendszer eltörlésével ez a helyzet megszűnne a legmeghatározóbb döntések esetében is.
A szerző ügyvéd, Európa-jogi szakjogász
