Brüsszelről egy ideje már nem a csipke, a csokoládé vagy a tükör jut eszembe. Ami már önmagában elég nagy baj, de mindegy. Persze eszem ágába sem jutna kilépni a klubból (EU), ha már így alakult, de az állandó packázás ugyanakkor felettébb fárasztó. Ambivalencia támad tehát az érzelmek terén. És az értelem mezején is. De ez majdnem mindig így volt, a kezdetektől fogva. Ez sem baj, a világ változik és benne az ember is.
Eleinte kimondottan szkeptikus voltam, talán megéreztem valamit a néha felbukkanó kolhoztempóból. Úgy gondoltam, hogy a hazának az tenne a legjobbat, ha semleges maradna, minden tekintetben.
Volt ebben némi ’56-os hevület, miként a munkástanácsok szükségességével kapcsolatban is, egy adag pragmatizmus, hogy majd egész jól elleszünk mi itten, mosogatjuk a világ összes gazemberének a pénzét (Kelet Svájca, jó mi?), nem kell nekem sem EU, sem NATO, és egy olyan dózis naivitás, hogy a fal adta a másikat. Aztán elég hamar rájöttem, hogy nem olyan nagy gáz ez a NATO-tagság, ha már a kedves szomszédok némelyik kurzusa képtelen megbocsátani nekünk Trianont, és legszívesebben megfojtanának bennünket egy kanál vízben, és hogy ha kapálás közben néha elhúz a fejem fölött egy vadászgépkötelék, az nem félelmetes, hanem maga a biztonság.
És az EU sem annyira rossz, ha csak annyi haszna van, hogy a németek és a franciák nem esnek egymásnak menetrendszerűen, lángba borítva ezzel a kontinenst, már megérte. De jöttek olyan periódusok is, amikor úgy véltem, hogy az EU egy gittegylet, ahol túlfizetett bürokraták üldögélnek a parlamentben és/vagy bizottságosdit játszanak, és olyan nagy horderejű kérdésekben hoznak pallérozott elmére valló fontos döntéseket, mint a rovarevés, vagy hogy milyen ábra legyen a budiajtón. Vagy éppen az jut eszükbe, hogy miközben épp hogy túléltünk (már aki, ugye) egy világméretű emberkísérletet a tobzoskák bevonásával, és a baromságaiknak köszönhetően máris egy világháború tornácán szambázunk önfeledten, eljött az ideje, hogy ráncba szedjék az idős autóvezetőket.
