Hollywood színeváltozásai megszámlálhatatlanok, és ez rendjén is van, illetve hát a dolgok természete már csak ilyen. Volt egyszer egy Hollywood, majd jött az új Hollywood, hogy aztán a megteremtői ugyanolyan mogulokká váljanak, mint azok, akiket elsöpörtek.
Két dolog tűnt biztosnak. Az egyik, hogy ott Ronald Reaganen, John Wayne-en, Arnold Schwarzeneggeren és Clint Eastwoodon kívül majd mindenki demokrata szavazó, a másik, hogy azért az álomgyár munkásait mégsem lehet egységes masszaként kezelni. Richard Dreyfuss például, akit magam a Harmadik típusú találkozások című Spielberg-opusban kedveltem leginkább, és aki maga is a szobrocska tulajdonosa, a minap rendesen odacsapott az Oscar-díj elnyerésének feltételéül szabott új szabályoknak. Jelesül a diverzitásnak és az inkluzivitásnak, bármit is jelentsenek ezek. Azoknak, akik nem moziban töltik életük jelentős részét, megpróbálom elmagyarázni (már amennyiben jól értem, mert mostanában bizonyos jelenségek kapcsán ebben egyre kevésbé vagyok biztos), hogy nagyjából miről van szó.
Az van tehát, hogy a jövő évtől kezdődően csak olyan mű nyerheti el a legjobb filmért járó Oscar-díjat, amelynek színészei között, de legalább a stábban bizonyos arányban szerepelnek úgynevezett alulreprezentált csoportok. A cenzorok (bocsánat, az illetékesek) már vagy három éve melóznak a direktíván, és jelen állás szerint ott tart a dolog, hogy a „társadalmi sokszínűség biztosítását segítő irányelvek” mentén az alkotás (minimum) egyik főszereplőjének meg kell felelnie a kritériumoknak, valamint az alkotógárda legalább harminc százalékának is. Az alulreprezentáltak mezőnye momentán így néz ki: etnikai kisebbségek, LMBTQ-emberek, fogyatékkal élők, nők. És mindez nem elég, hiszen a film témájának és cselekményének és érintenie kell a fentebb nevezett csoportok szorgos mindennapjait.
Nos, amennyiben az akadémia tényleg komolyan gondolja, és bevezetik ezeket az új szabályokat, akkor alighanem elmondhatjuk magunkról, hogy megértük a kapitalizmus végének kezdetét. Mert arról ugyan megoszlanak a vélemények, hogy egy Oscar-díj mennyire dobja meg egy produkció nézettségét (jelentősen), de hogy egy kerekesszékes fekete leszbikus hölgy kalandjai egy azonos nemű süketnéma nicaraguai illegális bevándorlóval milyen hosszú sorokat generálna a mozipénztárak előtt, szintén kérdéses. Továbbá innentől fogva felettébb aggályosnak tűnik egy egyszerű szereplőválogatás és a stáb tagjainak kiválasztása is.
Szinte hallom, amint a művésznőnek felteszik a kérdéseket a szexuális orientációjával kapcsolatban, megkérik udvariasan, hogy igazolja a származását, majd a listázás vége felé ellenőrzik, hogy nem álsánta-e esetleg. Színtiszta náci alapvetések, csak éppen fordítva, de ez nyilván nem érdekel senkit a harc hevében. Dreyfuss ki is akadt rendesen, és egy tökéletesen megfogalmazott, briliáns gondolatmenet végén, amelyben kitért az eltörlés kultúrájára, Sir Lawrence Olivier Othellójára, és feltette a kérdést, hogy ezentúl akkor csak zsidó származású színészek játszhatják-e Shylockot, leszögezte, hogy neki művészként ettől az egésztől egyszerűen hánynia kell.
Néhány nappal később aztán Tom Hanksnek is elege lett. Az íróként is nagyszerű remek színész hamarosan megjelenő új könyvének reklámozása során fejtette ki a véleményét a cancel culture kapcsán. Dreyfusshoz hasonlóan ő is felnőttként definiálta magát, aki képes egyedül is eldönteni, hogy mit talál sértőnek, különös tekintettel a művészeti alkotásokra, ezen belül is az irodalomra. Ian Fleming James Bond-történeteinek közelmúltbeli átírása kapcsán hangsúlyozta azt is, ellenzi, hogy korábban írott műveket egyesek érzékenységére hivatkozva lerövidítenek és egyes részleteket egyszerűen törölnek belőlük. Vagy éppen betiltják az egészet úgy, ahogy van. Mint ahogy csak ebben az évben már 1477 esetben. És bár a megkövezéssel tarkított tömeges könyvégetésekre igény mutatkozik, egyelőre még várni kell rájuk, de azért az elég durva, hogy annak kimondásához, hogy ezek kivétel nélkül mind súlyosan terheltek, máris szükségeltetik némi bátorság. Még olyan népszerű művészek esetében is, mint Richard Dreyfuss vagy Tom Hanks.
És ha valaki úgy vélné, hogy mindez amerikai belügy, gondoljon a budapesti Thália Színház esetére. A szerzőt képviselő ügynökség ugyanis a napokban írásban közölte a teátrummal, nem járulnak hozzá, hogy Martin McDonagh A nagy kézrablás című darabjában az afroamerikai szereplőt elmaszkírozott fehér színész játssza. Na de most akkor addig is, amíg Traorét kivesszük a Fradiból, és beíratjuk egy színiiskolába, hogyan legyen, könyörgök? Ettől még persze a Három óriásplakát Ebbing határában vagy A sziget szellemei nem lesz rosszabb film, de ezek tényleg kretének.
