Az elmúlt évben a nyugat-európai országok egyöntetűen az Egyesült Államok mögött sorakoztak fel az Oroszországgal Ukrajnában folytatott globális konfrontációban. Ezek az országok meg voltak győződve arról, hogy az ukrajnai háborúval Oroszországot mint nagyhatalmat kiiktathatják, és így a geopolitikát és a világgazdaságot kizárólag Washington és szövetségesei fogják irányítani. Mivel azonban Oroszország és Kína új szövetséget kötött, amely ellenáll az amerikai törekvéseknek és eltökélt a többpólusú világrend fenntartásában, egyes európai vezetők ráébredtek, hogy szükség van az európai autonómiára és szuverén külpolitikára.
Franciaország volt az első NATO- és EU-tag nyugat-európai ország, amely nyilvánosan kifejezte, hogy a Kínával való kapcsolatok tekintetében szükség van az Egyesült Államoktól való távolságtartásra. A párizsi vezetés az amerikai szövetség óvatos politikáját követi Ukrajnában is. Franciaországnak azonban jelentős gazdasági korlátai vannak, amelyet elsősorban afrikai befolyásának csökkenése és sikertelen migrációs politikája okoz, ami gátolja autonómiatörekvéseit.
Emmanuel Macron francia elnök április első hetében Kínába látogatott, és kijelentette, hogy Kínának fontos szerepet kell játszania a béketeremtésben. A francia elnök külpolitikai tanácsadója, Emmanuel Bonne azt a feladatot kapta, hogy Vang Jivel, Kína vezető diplomatájával együtt dolgozzon egy olyan keret kidolgozásán, amely segíthetne Ukrajnát és Oroszországot tárgyalóasztalhoz ültetni. Macron áprilisi látogatása alkalmával úgy fogalmazott, Kína Franciaországhoz hasonlóan elkötelezett „a biztonság és a stabilitás előmozdításában való közös munka mellett”. A francia elnök udvarias hangneme éles ellentétben áll az uniós vezetők elhatárolódást sürgető, Pekinget vádakkal illető kijelentéseivel.
Különutas politikájával Macron elhatárolja Franciaországot a Washington ösztönzésére kialakulóban lévő európai stratégiai konszenzustól, annak érdekében, hogy nyugati együttműködései mintájára „szoros és szilárd globális stratégiai partnerséget” alakítson ki Pekinggel. Hazaútja során Macron úgy nyilatkozott az újságíróknak, hogy Európa nem keveredhet bele olyan válságokba, amelyek nem a mieink. Úgy fogalmazott, az európai országok nem lehetnek az Egyesült Államok vazallusai, míg az Európai Uniónak harmadik pólust kell alkotnia Kínával és az Egyesült Államokkal szemben.
Úgy tűnik, hogy Macron elődje, De Gaulle külpolitikájából merített ihletet, amely Franciaország európai vezető szerepének helyreállítását tűzte ki célul, az Egyesült Államok (és szövetségese, Nagy-Britannia) kontinentális ügyektől való távol tartásával, valamint kétoldalú politikai manőverezésekkel többek között Oroszország és Kína vonatkozásában. Macron a gaullizmus hagyományát követi, miközben retorikájában ezt az „európai szuverenitás” és a „stratégiai autonómia” retorikai fordulataiba csomagolja. A francia elnök távlati ambícióját, hogy elődjéhez, Francois Mitterrandhoz, vagy Helmut Kohl volt német kancellárhoz hasonló európai vezetőként pozicionálja magát, hat évvel ezelőtt, 2017-es Sorbonne-on tartott beszédében fogalmazta meg. Ez a retorika új lendületet kapott az elmúlt időszakban.
A francia elnök évek óta hangoztatja, hogy Kína Európa megosztottságára játszik, és azt kihasználva folyamatosan gyengíti az uniót. Hangsúlyozta továbbá, hogy a Kína és az Egyesült Államok közötti stratégiai verseny a nemzetközi kapcsolatok strukturális jellemzője, amelyből az európai országoknak ki kell maradniuk, és meg kell őrizniük a távolságot mindkét féltől. Ugyanakkor elismerte Kína erőfeszítéseinek létjogosultságát arra, hogy olyan nemzetközi rendet építsen, amely megfelel a saját érdekeinek.
A francia felkérésre adott, látszólag együttműködő kínai válasz egyelőre kevés gyakorlati haszonnal kecsegtet. Annak ellenére, hogy Kína korlátlan partnerséget ápol Oroszországgal, a gáz- és olajvásárláson keresztül támogatja az orosz pénzügyeket, és megfontolja, hogy fegyvereket szállítson Oroszországnak, Peking egyelőre nem támogatja Oroszországot olyan mértékben, hogy az győzni tudjon Ukrajnában.
Az ukrajnai háborúval kapcsolatban Macron az USA óvatos támogatója. Egyrészt vonakodva biztosít fegyvereket az ukránoknak, legutóbb 2023 május közepén ígért az ukránoknak könnyű harckocsikat és páncélozott járműveket. Másrészt tárgyalások sorozatán keresztül hangoztatta, hogy Oroszországnak biztonsági garanciákra van szüksége, amelyeket Európa nem söpörhet le az asztalról. Párizs messze a leghangosabb szószólója volt annak, hogy az EU erőteljes választ adjon Joe Biden amerikai elnök inflációcsökkentő törvényére és a zöldvállalkozásoknak szánt, a valóságtól elrugaszkodott támogatási csomagra. Amikor Macron tavaly novemberben Washingtonba utazott, az európai érdekek szószólójaként viselkedett.
A francia elnök a retorikai fordulatokkal igyekszik tompítani a külpolitikájára vonatkozó nyugat-európai kritikákat. Újévi beszédében az „Oroszország nem nyerheti meg a háborút” szlogen helyett a határozottabb elköteleződést sejtető, „a győzelemig segítünk” fordulattal jelezte támogatását az ukránoknak, februárban az Elysée-palotában fogadta Zelenszkij ukrán elnököt, lehetővé tette ukrán pilóták nyugati vadászgépeken való kiképzését, és jelentősen hozzájárult a MAMBA rakétavédelmi rendszerhez.
Ugyanakkor Franciaország továbbra is az egyik legszkeptikusabb állásponton van Ukrajna uniós csatlakozásával kapcsolatban, és hozzájárulása messze elmarad a többi nyugati országétól.
A Leclerc nehéz harckocsik szállításához Macron három, határozott hangnemben megfogalmazott feltételt szabott: bevetésük ne eredményezzen eszkalációt, alkalmazásuk hatékony legyen, valamint ne legyen hátrányos következménye a francia védelmi kapacitásokra vonatkozóan. Ezen lépések realista politikát körvonalaznak. Miközben Franciaország az amerikai stratégiát követve politikai profitra törekszik, hajlandó elfogadni egy olyan világot, amelyben más regionális hegemón hatalmak is vannak, mint például Oroszország és Kína.
A francia ambíciók realitása ugyanakkor erősen korlátozott. Párizs legfőbb stratégiai és gazdasági tőkéje Afrika-politikája volt. Franciaország azonban elvesztette ezt a befolyását, elsősorban Kína és Oroszország előretörése miatt, de Törökország és az USA is fontos szereplők Afrikában. Az afrikai országok többet profitálnak a Kínával és Oroszországgal való együttműködésből, és egyre inkább ellenállnak az erőforrások gyarmati hagyományokat idéző elszívásának. Franciaország részesedése az afrikai kereskedelemben az elmúlt években öt százalékra csökkent. A francia csapatok Burkina Fasóból és Maliból való kivonása az elmúlt hónapokban azt is jelezte, hogy Franciaországot mint regionális hatalmat már nem látják szívesen Afrikában.
Végül a francia gazdasági modell, amely a neoliberális és globalizált ipar, valamint a szociális védőháló és a bevándorlás szociáldemokrata ösztönzésének ötvözésén alapul, elérte a határait, amint azt a terrortámadások hulláma (2012–2017), a sárgamellényes-tüntetések (2018–2020), a nyugdíjtüntetések (2023) és az általános bevándorlási válság és az erre válaszul született 2023-as új, korlátozó bevándorlási törvény mutatja. Ráadásul májusban Franciaország diplomáciai összecsapásba keveredett Olaszországgal az illegális migránsok miatt, „humanitárius hozzáállást” vállalva, miközben a társadalmi és politikai konfliktus az integrációs politika kudarca miatt folyamatosan éleződik.
Franciaország évtizedek óta hasznot húzott az Afrikával való kizsákmányoló kapcsolatból, amit az Afrikából érkező migrációval szembeni mérsékelten „nyitott politikával” kompenzált. Az Egyesült Államok által Oroszország és Kína ellen vívott globális hibrid háború két lehetőséget kínál Franciaországnak. Egyrészt dönthet úgy, hogy teljes mértékben részt vesz ebben a háborúban, remélve, hogy Oroszország és Kína globális befolyása radikálisan csökken, ám akkor Franciaország Amerika vazallusává válik, amely kevés hasznot húz az egypólusú világból. Másrészt törekedhet arra, hogy az Egyesült Államok holdudvarából kilépjen, és hozzájáruljon egy többpólusú világhoz, amelyben ugyanakkor új gazdasági és társadalmi modellt kell kidolgoznia, és újra kell gondolnia stratégiai kapcsolatait Afrikával és a világ többi részével.
A szerzők a Századvég vezető kutatói
