Pünkösd vasárnapján döbbentem rá, hogy napok óta Suhajda Szilárdról szól minden a magyar közbeszédben. Előfordulhatott, hogy hazánk egyik legjelentősebb online hírportálján két napon át az ő sorsáról tudósít az első három-négy hír. Szanyi Tibor és egy szolnoki jobbikos szépen belerúgott néhányat a holt hegymászóba, mások ügyesen kiegyensúlyozták az ügyet jobbra és balra, nehogy baj legyen, néhány politikus pedig gyönyörűséges, de semmitmondó sorokkal búcsúzott tőle.
Úgy általában megszólalt a tragédiáról a nyilvánosságban néhány száz írástudó és írást nem tudó. Pünkösd és Csíksomlyó az idén háttérbe szorult, most Suhajda Szilárdról beszélt mindenki. Az is, aki barangolt már magashegységben, az is, aki extrém sportoló, meg az is, aki életében kétszer járt a házán kívül. Hirtelen elkezdtünk közérteni Suhajda-ügyben, ahogyan a politikában, a futballban és a főzésben is remek szakértő minden magyar ember.
Hogy miért ez a téma napok óta, arra nézve önmagában a haláleset ténye nem magyarázat. Valójában arról lehet szó, hogy a viták és elemzések már régen nem az áldozatról, hanem önmagunkról szólnak.
Elsődlegesen azért csócsáljuk, bontjuk apró részleteire az esetet, valamint lóbáljuk a morális törvénytábláinkat, mert mondani akarunk valamit felelősségről és felelőtlenségről. Arról, hogy hős vagy áldozat Suhajda Szilárd, és amíg erre a rejtélyre nem adunk a magunk számára kielégítő magyarázatot, addig nem nyugszik a lelkiismeretünk. Engem ez a színjáték mélységes undorral tölt el.
Mindannyian két csoportba tartozunk, átmenet voltaképpen nincs, nem lehetséges: vagy voltunk már életveszélyben, vagy nem.
Az első csoport tagjainak előélete roppant változatos, különbözőképpen kísértették meg a sorsot. Fegyvert fogtak rájuk, kiugrottak ejtőernyővel egy repülőgépből, majdnem belefulladtak a tengerbe, visszajöttek a klinikai halálból és így tovább. A másik csoport tagjai mindezt nem élték át, ezért szükségszerűen nem tudják, milyen érzés, amikor a halál a közeledben jár. Éppen ezért az első csoport tagjai lépéselőnyben vannak: ők már tudják, milyen a végítélet előtti utolsó pillanatokat átélni. Arról is megalapozott véleményt mondhatnak, vállalnának-e újra halálos kockázatot. Talán igazuk is van, bármit mondanak. Aki mindezt nem élte át, vélhetően megfontoltabbnak és bölcsebbnek hiszi magát, hiszen nem kockáztat. Talán neki is igaza van. Mindenkinek igaza van.
