Ilyenkor a sajtót heti rendszerességgel tájékoztató miniszterek nyelnek egy nagyot, megpróbálják visszafojtani a kitörni készülő röhögésüket, és komoly arccal igyekeznek elmagyarázni a saját magukat betiltott, megfélemlített és bebörtönzött újságíróknak identifikált tollforgatóknak, hogy épp a huszadik perce beszélgetnek velük, és hogy ahol a becses Pulitzer-emlékdíjas kérdéseiket fel méltóztatnak tenni, az nem egy szigorúan őrzött börtön, hanem a Kormányinfó, ahol senki nem akarja őket se bántani, se megverni. Néha még kávét is kapnak. De válaszokat minden esetben.

De olyan vakmerő hírlapírókat is volt szerencsénk látni, akik hajnalban templomok meg magánlakások előtt fagyoskodva várták meg a magyar miniszterelnököt, hogy az egész galaxist foglalkoztató kritikus kérdéseiket feltehessék. Ugyanezek a figurák ­amúgy, ha épp nem a miniszterelnököt, a minisztereket, esetleg a kormánypárti politikusokat faggatják, akkor a Facebookon meg a lapjaik­ban szoktak arra panaszkodni, hogy nem tehetnek fel kérdéseket a miniszterelnöknek, a minisztereknek vagy kormánypárti politikusoknak. Ami pedig igen bántja és frusztrálja őket.

Hiszen ők mindösszesen a munkájukat szeretnék végezni, ami, meglátásuk szerint, nem az olvasók tájékoztatása, hanem a hatalom vég nélküli csesztetése, csuklóztatása, gúnyolása, rágalmazása és nevetségessé tétele. Amikor pedig valaki azzal próbálja szembesíti őket, hogy Budapest betegesen hazudozó főpolgármestere is úgymond hatalommal rendelkezik, mi több, hatalmi pozícióban szokott a szolgálati autója hátsó ülésen terpeszkedve szunyókálni, így a saját szigorú szakmai mércéjük szerint akár Karácsony Gergelyt is megpróbálhatnák kérdezgetni, például egy Budapestinfón, akkor fütyörészve arrébb sétálnak, és igen fontos, halaszthatatlan cipőnézegetési programjuk lesz.

A kollégák amúgy egész álló nap zargathatták a meghívottakat, akik közül sokan készségesen a rendelkezésükre is álltak, türelmesen és kedvesen válaszolgattak az önmagukat önmaguk által betegre díjazó újságírókkal. Nekem amúgy kimondottan bátraknak, provokatívnak, jól tápláltnak és jól öltözöttnek tűntek. És mint azt fentebb említettem, meglehetősen szabadnak is.

A jelen levő rendőrök sem ütlegelték őket, nem lőtték ki a szemüket, nem vezényeltek lovasrohamot, mi több, segítették a munkájukat. No de a liberális, a jobboldali kormányt betegesen gyűlölő újságírókat a valóság a legritkább esetben szokta összezavarni, ők minden gátlás nélkül képesek arról értekezni, hogy nem kérdezhetnek, nem válaszolnak nekik, meg vannak félemlítve és természetesen be vannak tiltva. Illetve – és minden kétséget kizáróan ez a személyes kedvencem –, hogy ők mindentől függetlenek, kizárólag az igen tisztelt felvilágosult, a progresszióra, a demokratikus értékekre és a kormánykritikus gondolatokra szomjas olvasók támogatásaiból, mikroadományaikból tartják fent magukat és lapjaikat. Amelyek annyira igyekeznek függetlenedni mindentől és mindenkitől, hogy még hirdetéseket, reklámokat sem jelentetnek meg. Kormányzatit meg végképp nem.

A Telex meséje ugye erre az átlátszó sztorira épül. Köztudott, hogy a volt indexesek által alapított újság azt állítja magáról, hogy a több mint hetven munkavállaló fizetését, eszközöket, kamerákat, fényképezőgépeket, számítógépeket, telefonokat, költséges utazásokat és a szerkesztőség bérleti díját az olvasók önkéntes adományaiból finanszírozzák. Ami természetesen képtelenség.

Helyesebben, páros napokon erről hazudoznak, páratlanokon pedig kénytelenek bevallani, hogy 300 ezer eurót kaptam a cseh Sorostól vagy nagyjából 700 ezer dollárt az amerikai baloldaltól. Persze így sem jön ki a matek, a Telex a hazai és nemzetközi baloldal legfontosabb projektje, úgy ki vannak tömve dollárral meg euróval, mint a déli busz, a mikroadományok meséjét pedig csak néhány különösen buta és naiv liberális veszi. Tudják, ők azok, akik az afgán és iraki migránsokat szír agysebészprofesszoroknak hallucinálják, és akik minden hónapban drámai tekintettel, olyan, amilyen csak az önmaguk hatása alá került, rettenthetetlen forradalmárok arcára szokott kiülni, elutalnak öt-hat ezer forintot a Telexnek.

Ez a néhány fővárosi libsi minden bizonnyal teljesen őszintén azt hiszi, hogy az ő forintjaik nélkül napokon belül megszűnne a lap. Aranyosak. De ugye ott tartottunk, hogy a Telex önmagát siratja, mert a kormány végre megelégelte, hogy a honi ellenzék újságjait idegen országok és idegen országok balos oligarchái finanszírozzák, és az áldatlan állapotokat egy szuverenitásvédelmi törvény segítségével próbálnák megszüntetni. Nagyon helyesen.

Mert az mégsem járja, hogy a Nyugat a baloldali pártok pénzelése után a baloldali újságokat is megvette kilóra. Kézből eteti. Hazát árulni idegen országok zsoldjában persze régi kommunista hagyomány, ezen a területen döbbenetes rutinra tett szert az ellenzékünk,

Az pedig végképp nem az, hogy a Telex mikroadományokról hazudozik, miközben felháborodott véleménycikkben hisztériázik, hogy a kormány el kívánja zárni a külföldi pénzcsapokat.

Borítókép: A Telex hírportál logója (Forrás: Facebook)