Szeressük-e Ódor Lajost?

Csak órák teltek el két múlt vasárnapi esemény között Szlovákiában. Magyarországon is követhettük a képernyők előtt a szlovák labdarúgó-bajnokság legfontosabb mérkőzését, a Dunaszerdahely–Slovan Bratislava rangadót, amely botrányos véget ért. A pozsonyi szurkolótábor kirekesztő, olykor obszcén magyarellenes rigmusaival megalapozott feszültséget a nagy tét – ki lesz a bajnok? – is fokozhatta.

De ekkor már tudni lehetett, hogy a köztársasági elnök Ódor Lajos közgazdászt, a Szlovák Nemzeti Bank alelnökét kéri fel miniszterelnöknek, hogy hivatalnokkabinet élén kormányozza északi szomszédunkat a várhatóan szeptemberi választásokig. Tegnap legalábbis a szlovák parlament nem bizonyult határozatképesnek ahhoz, hogy ezzel ellentétes döntést hozzon, így például júliusra hozza előre a választások időpontját. Eddig nem volt még magyar kormányfője az alig harmincéves országnak, sőt magyar politikusnak – nem hivatalnoknak – esélye sincs, hogy belátható időn belül ilyen szerephez jusson. Hogyan áll tehát akkor a magyar ügy Szlovákiában? Hogyan férnek meg egymás mellett az említett fejlemények?

Bölcsen tesszük mindenesetre, ha nem keverjük össze a felszínt a méllyel. A Révkomáromban született, magyar iskolában tanult Ódor Lajosnak sem a szakértelmét, sem a magyarságát nem vitatja el Szlovákiában szinte senki; olyan hangokat azért hallani, hogy „rajta van Soros fizetési listáján”. Akárhogy is, néhány hónap, ráadásul korlátozott jogkörű kormány élén nem oszt, nem szoroz, és miközben nem tudni, ki fogja megoldani a szlovák politikai válságot, aligha Ódor Lajos lesz az. A felmérésekből az látszik, hogy korábbi miniszterelnökök, Robert Fico és Peter Pellegrini pártjai, a Smer (Irány) és a Hlas (Hang) közül kerülhet ki a következő vezető kormányerő. Az eddig ezt a szerepet betöltő, magát az „egyszerű emberekről” elnevezett OĽaNO a jelentéktelenségbe látszik süllyedni.

A magyarországi újságírás egyik örök csapdája, ha innen akarjuk megmondani a felvidékieknek – erdélyieknek, délvidékieknek –, hogy mi a jó nekik. Ez szereptévesztés lenne. Ódor Lajos várható kormányfőségével ugyanakkor könnyű helyzetben vagyunk: a felvidékiek maguk is kíváncsian várják, mi sülhet ki belőle. Megbízatása értékelhető a magyar közösségnek tett gesztusként, de akár a magyarkártya ügyes forgatásának is Zuzana Caputová államelnök részéről. Ha a technokrata kormányfő jó benyomást tesz majd a szlovák átlagemberre, az a magyarságot is pozitívan érintheti. Ódor egész életpályájának pedig olyan üzenete is van a szlovákiai magyarok számára: magyar iskolából indulva is lehet sokra vinni az országban. Ez a Felvidéken most azért égető kérdés, mert a népszámlálási adatok szerint tovább csökkent a magyarok létszáma, a csökkenés egyik fő oka pedig az asszimiláció, az asszimilációé pedig az, hogy sokan inkább szlovák iskolába íratják a gyereküket. Ezt a szlovák propaganda is bátorítja.

Ezzel el is érkeztünk a magyar–szlovák feszültség egyik vetületéhez. Miközben az, hogy milyen lehet Ódor Lajos kormánya arra a pár hónapra, csak a felszín, az etnikai feszültség továbbra is ott lapul valahol a szlovákiai mélyben akkor is, ha a mindennapokra szerencsére nem jellemzők az olyan atrocitások, mint anno Malina Hedvig bántalmazása és meghurcolása, illetve a dunaszerdahelyi futballbalhé. A Szeressük-e Ódor Lajost? kérdés – a Szeressétek Odor Emiliát! régi magyar filmet idézve – ezért másodlagos ahhoz képest, hogy felvidéki nemzettársainknak égetően szükségük lenne egységes magyar képviseletre, nem csak a szlovák frakciókban megbújó egy-két magyar nemzetiségűre.

Ahogy Csáky Pál korábbi miniszterelnök-helyettes fogalmazott: a szlovák pártoktól nem lehet elvárni, hogy magyar érdekeket képviseljenek. A töredezett felvidéki magyar paletta ugyan Szövetség néven igyekezett rendezni a sorait, de továbbra sem mutat átütő erőt, a felmérések szerint a parlamenti bejutási küszöb környékén egyensúlyoz. Példa lehet számára a romániai RMDSZ: ha a Trianon utáni körülmények között helytállni kénytelen magyar pártok legalább azt a szavazatarányt hozzák, ami országukban a magyarok aránya, akkor nem lehet gond a parlamentbe bejutással.

Nemcsak Szlovákiának és benne a magyar közösségnek, de Magyarországnak, sőt a visegrádi négyeknek is érdekük, hogy északi szomszédunknál minél előbb véget érjen az öt évvel ezelőtti Kuciak-gyilkosság óta tartó politikai válság. Az azt követő fejlemények négy kormányfőt sodortak már el (Robert Fico, Peter Pellegrini, Igor Matovic és Eduard Heger), és ha hivatalba léphet is, Ódor Lajos sem e posztról megy majd nyugdíjba. Heger ügyvezető kormányfőként olyan jelentéktelen volt, hogy minapi lemondása a még levágott fejjel is a baromfiudvaron rohangáló csirke kimúlását idézte.

A visegrádi négyekben csak a magyar és a lengyel kormány helyzete stabil – utóbbi országban ráadásul az idén szintén választásokat tartanak –, a cseh politika a szlovákhoz hasonlóan csapódó, Petr Pavel személyében most például kifejezetten Amerika-barát elnököt választottak meg, miközben pártszerkezetük képlékeny, a kormányfők jönnek-mennek, ugyanúgy, ahogy Szlovákiában. A szlovákiai folytatást mindenesetre mindannyian kíváncsian várjuk; az eddigi legmegnyugtatóbb fejlemény a meghökkentő magyarellenes kirohanásairól elhíresült Rastislav Kácer távozása a külügyminiszteri posztról, egyben pedig az EU külügyi tanácsából.