„Biztosítanunk kell területünk integritását. Tudnunk kell, ki lép az EU területére, és nekünk kell meghoznunk a döntést arról, hogy ezt megteheti-e.”
Ez áll az uniós tagországok állam- és kormányfőiből álló Európai Tanács által elfogadott Új stratégiai agenda 2019–2024 című dokumentumban. Ez egyértelműen a területi integritás körébe sorolta annak a meghatározását, hogy ki léphet be és beléphet-e egyáltalán az uniós tagállamokba.
A nemzetközi jogban a területi integritás azt a képességet foglalja magában, hogy egy szuverén állam a területe feletti felségjogait teljeskörűen és a saját akaratának megfelelően gyakorolja. Ez tartalmában azt jelenti, hogy az állami főhatalom a teljes területére kiterjed a nemzetközi jog által meghatározottak szerint – beleértve az oda történő belépés szabályozását is.
Ennek érvényesülése körében a saját döntése alapján az állam nemzetközi szerződésekben, szervezetekben vehet részt, amelyek adott esetben a felségjogok önálló gyakorlását részben vagy egészben más államokkal, szervezetekkel való önkéntes együttműködéshez köthetik. A lényeg, hogy minden ilyen megállapodás kizárólag az érintett állam kifejezett beleegyezésével és csak az annak megfelelő terjedelmi korlátok között jöhet létre és működhet. Akarata ellenére vagy azon túlterjeszkedve más államok sem együttesen, sem külön-külön nem rendelkezhetnek a területi felségjogával, mert az a területi integritása sérelmével járna.
Olyan fontos alapelvről van szó, hogy az Európai Unió alapszerződésének 4. cikk 2. bekezdése szigorúan elő is írja, hogy az unió köteles tiszteletben tartani a területi integritás biztosítását mint alapvető tagállami funkciót.
Ezzel konform módon az Új stratégiai agendában leszögezte az Európai Tanács is, hogy a bevándorlás ügyében minden tagállam egyhangú döntésére van szükség, „egyetértésre (!) kell jutnunk egy hatékony migrációs és menekültügyi politikáról. Konszenzust (!) kell elérni a dublini rendeletre vonatkozóan, hogy a felelősség és a szolidaritás egyensúlyára építve […] meg lehessen azt reformálni”.
