A látszólag bőkezű, mintegy 23 milliárd dolláros katonai támogatást tehát „nem adják oda”, ahogy azt Steingart is hangsúlyozza, ezt majd később – állítólag – kifizettetik a megtámadott szövetségessel. A hitelre történő fegyverkezés üzleti modelljét a második világháború idején találták ki, amikor Winston Churchill már nem tudta egyedül megvédeni Nagy-Britanniát.
Ahogy arra a Miért nyeri meg az USA az ukrajnai háborút? című kommentárjában Gabor Steingart rámutat, Biden az országa geopolitikai érdekeit tartja szem előtt Európában és a gazdaságban is. A demokrata vezetés jelenleg is sürgeti az EU-t, hogy hozzon létre egy „rendszeres mechanizmust” Ukrajna pénzügyi támogatására. „Még mindig nem világos, hogy az EU-forrásokat fel kell-e és lehet-e felhasználni katonai visszafizetésekre az Egyesült Államoknak” – jegyzi meg Steingart, aki szerint mindebből az amerikai fegyvergyártó cégek profitálnak az adófizetők hozzájárulása nélkül, lásd a Lockheed Martin és a Northrop Grumman tőzsdei jegyzéseit.
Shlomo Ben-Ami volt izraeli kül- és biztonsági miniszter már tavaly szeptemberben kijelentette: az amerikai védelmi ipar dörzsölheti a kezét az ukrajnai háborúból megszerzett gazdagság miatt. Az amerikai védelmi vállalkozók évtizedek óta profitáltak az elhúzódó háborúkból és a hosszú távú katonai szövetségekből, írta a Project Syndicate felületén megjelent bejegyzésében.
„Sajnálatos, hogy háború idején minden időnket a saját elnökünk hibáztatásával töltjük.” Az ominózus mondat Steny Hamilton Hoyernek, az előző kongresszusi többségi vezetőnek a szájából hangzott el tavaly májusban. Ám ez az állítás hamis, ugyanis a kongresszus nem üzent hadat Oroszországnak, és nem fogadott el határozatot a katonai erő használatának engedélyezéséről, amely lehetővé tenné az Oroszországgal szembeni fellépést. Ez utóbbi javaslatot egy Trump-kritikus republikánus képviselő, Adam Kinzinger terjesztette elő, azonban simán elbukott a kongresszusban.
Hoyer egyébként még azt is mondta, hogy szeretné, ha „leszállnánk erről, és valóban az ellenségre koncentrálnánk”, hozzátéve: tudja, „sok politika van itt, de háborúban állunk”. Később megismételte magát, mondván: „Háborúban állunk.”
Ugye, milyen ismerős?
Nem véletlenül, hiszen gyakorlatilag egy évvel később Budapest főpolgármestere egy tévéinterjúban kétszer is nyomatékosította, hogy hazánk háborúban áll az Orosz Föderációval. A felelőtlen és veszélyes kijelentés nyomán óhatatlanul is eszünkbe jut a távoli, de tragikus történelmi párhuzam: 1941. december 11-én a háborús bűnös Bárdossy László miniszterelnök az Országgyűlést és a kormányzót megkerülve deklarálta az Egyesült Államokkal való hadiállapot beállását; korábban, június 27-én pedig önhatalmúlag bejelentette Magyarország hadba lépését a Szovjetunióval szemben. Ennek nyomán Roosevelt elnök – Sztálin sokadik követelése nyomán – válaszul 1942. június 5-én írta alá a Magyarország elleni hadüzenetet.
Kijelenthető – az ismert közvélemény-kutatási eredmények nyomán is –, hogy ezen vészterhes időszakot a magyar emberek nem szeretnék újraélni!
