Fontolva haladok a különféle munkákkal az utóbbi évek legjobb kánikulájában. Azért a legjobb, mert egyelőre nem kísérte aszály (legalábbis nálunk), és a szupercellák, valamint más, eddig ezen a vidéken ismeretlen időjárási jelenségek nem okoztak különösebb károkat. Eddig és nálunk. Ahol a viharok elvitték a tetőt, nyilván másként közelítik meg mindezt.
A fontolva haladás közben jelent meg Tibi. Felbukkanásának kiváltó oka pedig az volt, hogy a bojlerből viszonylag váratlanul (egyik napról a másikra, az éj leple alatt) nem óhajtott eljutni a víz a csapokig. Márpedig Tibi ért a vízhez, nem is kicsit. Menten ki is iktat egy apró szerkezetet a rendszerből, bemutatja, hogy ez itt az úgynevezett nyomáscsökkentő, aminek az égvilágon semmi értelme a levevésen kívül. Levevés, lehúzás, nagy arc, nulla teljesítmény, állapítjuk meg immár közösen, és egy ideig még soroljuk morogva az építőiparral kapcsolatos anomáliákat a bosszúságtól az aljasságig. Hozzátesszük, hogy a nyomás csökkentésére momentán tényleg semmi okunk, tekintve, hogy megérkeztek a nyaralók és a turisták, tehát csökkent az amúgy is. De majd hamarosan elmennek, és nyugi lesz megint.
– Tedd el valahová, majd télen visszarakom, ha nagyon akarod – teszi még hozzá Tibi, és már szalad is tovább nyomást növelni, mert szezonja van, ugye. Nem fogom akarni, ezt már most tudom, verje csak az a víz bátran a hátamat. Azt viszont még egyikünk sem tudja, hogy két nap múlva újra látjuk egymást, mivel esti körsétám során arra lettem figyelmes, hogy a vécétartályból viszont folyik a víz, ha kell, ha nem. A körséta egyébként immár egy ideje rendszeres, bár nem lettem sem rigolyás, sem kényszeres. (Szép kis verssor.) Viszont résen kell lenni, mert ugyan minden viszonylag új, de olyan anyagok lettek beépítve marha sok pénzért és még gyatrán is a tetejébe, hogy meg kell próbálni elkerülni a még nagyobb bajokat.
