A NATO-csúcs turbósított izgalmai meg a tikkasztó hőség miatt is a jelek szerint feltűnés nélkül elszállt felettünk július 11-e, amely pedig több mindenről is nevezetes. Például a katolikusok ezen a napon emlékeznek meg Nursiai Szent Benedekről, a bencés rend alapítójáról, akit Szent VI. Pál pápa 1964-ben Európa fővédőszentjévé nyilvánított. 1848-ban ezen a napon ajánlotta meg az első népképviseleti országgyűlés a kétszázezer főnyi magyar hadsereg felállításához szükséges pénzösszeget, így ez lett a szabadságharc szimbolikus nyitánya.
És július 11-e 1989 óta népesedési világnap, az ENSZ minden évben ezzel hívja fel a figyelmet a globális népességnövekedés mértékére és a vele járó problémákra. Amivel persze a világszervezet kissé elkésett, hiszen Paul R. Ehrlich amerikai biológus és demográfus már 1968-as könyvében (A népesedési bomba) figyelmeztetett az egyre gyorsabb ütemű népszaporulat veszélyeire, Konrad Lorenz Nobel-díjas osztrák orvos, etológus pedig A civilizált emberiség nyolc halálos bűne című, 1973-ban megjelent könyvében az első számú bűnnek a túlnépesedést nevezte. A 97. évét nemrég betöltő
Sir David Attenborough angol természettudós, az ismeretterjesztő természetfilmezés atyja néhány évvel ezelőtt azt nyilatkozta, hogy „az ember olyan, mint egy járvány, amely megtámadja a földi élővilágot”, ezért haladéktalanul lépéseket kell tenni a népesség gyarapodásának csökkenése érdekében.
A gyarapodás üteme azonban csak nem akar lassulni. A világ népessége 1987 óta – amikor elérte az ötmilliárd főt – tizenkét évenként egy-egy milliárddal nő, s állítólag tavaly novemberben lépte át a nyolcmilliárdos határt. Meglehetősen nagy optimizmusra vall, hogy az ENSZ szerint mostantól az ütem lassulni fog, és a kilencmilliárdos létszámot „csak” tizenöt év múlva érjük el, a tízmilliárdot újabb húsz év múlva, s a globális népesség századunk vége felé tetőzik, úgy tíz és fél milliárd fő körül.
De nem is csupán a globális népességrobbanás aggasztó, hanem a földrajzi kontraszt:
míg Európát demográfiai tél sújtja, ami azt jelenti, hogy a teljes termékenységi arányszám kontinensünkön jó ideje nem éri el a természetes reprodukcióhoz szükséges 2,1-es értéket, addig ez a mutató Afrikában (bár már lassan csökken) még mindig öt körül van.
A század közepéig a globális össznépesség-növekedés felét a több mint kétszáz országból csupán kilenc fogja adni, s közülük öt fekete-afrikai, három pedig dél-ázsiai.
Több tekintélyes demográfus tudós – köztük a Szent István-renddel kitüntetett Demény Pál György –, valamint politikus, író régóta figyelmeztet arra, hogy ha Európa elveszíti a demográfiai versenyt déli és délkeleti „hátországával” szemben, akkor fogyatkozó és öregedő kontinensünk – a gazdasági fejlettségben és az életszínvonalban meglévő hatalmas különbségek miatt – egyre nagyobb vákuumot, illetve vonzerőt jelent a gyorsan növekvő népességű ázsiai és afrikai országok (zömmel iszlám vallású, kultúrájú) fiatal tömegei számára. A tömeges bevándorlás pedig annyira átformálja a befogadó európai országokat, hogy elveszíthetik kulturális identitásukat, társadalmi, gazdasági stabilitásukat, sőt létbiztonságukat is. Ugyanis
ez az özönvízszerű népvándorlás többnyire nem békés beilleszkedéssel, hanem agresszív térfoglalással zajlik, amit a Francia- és Németországot elöntő erőszakhullám, a sok nyugat- és észak-európai városban állandósuló migránsbűnözés, az őshonos lakossággal szemben elkövetett brutális bűncselekmények elég nyilvánvalóvá tesznek.
Ezért is fontos (lett volna), hogy a népesedési világnap alkalmával minél többen felhívják a figyelmet a demográfiai problémák és a migráció összefüggéseire. Ahogy
a Kopp Mária Intézet a Népesedésért és a Családokért, a KINCS tette, amely július 11-i sajtóközleményében rámutatott: az európai demográfiai válságra a migráció nem jelent megoldást, inkább elmélyíti. Az elmúlt évek óriási bevándorlási hulláma ellenére Európában csökkent a gyermekvállalási kedv, egyre kevesebb gyerek születik, akik közül viszont egyre többen bevándorló hátterű szülők gyermekei.
Átlagosan minden ötödik újszülött édesanyja külföldi származású, akiknek háromnegyede az EU-n kívülről érkezett. 2021-es adatok szerint Belgiumban, Németországban, Ausztriában, Svédországban, Cipruson és Máltán minden harmadik, Franciaországban, Spanyolországban, Írországban minden negyedik, Olaszországban, Dániában, Görögországban, Hollandiában és Portugáliában minden ötödik újszülöttnek bevándorlók a szülei.
Magyarországon mindössze négy százalék ez az arány. Ez annak köszönhető, hogy a magyar nemzeti kormány – a társadalom túlnyomó többségének támogatásával – nem engedi bevándorlóországgá tenni hazánkat, és a népesedési gondokat tizenhárom éve a családok, a gyermekvállalás és -nevelés kiemelt támogatásával kívánja orvosolni.
A demográfiai sereghajtók közül tíz év alatt felzárkóztunk az európai középmezőnybe, ugyanis 2010 és 2021 között azon tíz uniós tagállam közé tartoztunk, ahol nőtt a gyermekvállalási kedvet mutató teljes termékenységi arányszám, sőt nálunk volt megfigyelhető a legnagyobb mértékű javulás.
Bár nemrég az uniós, majd a mostani NATO-csúcson a migráció-, illetve a háborúpárti európai vezetők voltak többségben, a magyar kormány a család- és a békepárti szövetség bővítésén és erősítésén dolgozik továbbra is. Ellenszélben is. Abban a hitben és reményben, hogy nekünk, magyaroknak nem igazunk van, hanem igazunk lesz.
