A provokáció átvette a politizálás művészetét világszerte, ezt érdemes leszögezni. Sokan hisznek abban, hogy a politika feladata az irányítás, a pártpolitika pedig ennek a demokratikus rendnek a szabályrendszere, vagyis a cél alapvetően az, hogy ki-ki bebizonyítsa, ő mit tenne akkor, ha hatalmon lenne, új ötletekkel áll elő és ezt a szavazópolgár megvizsgálja, s akár jónak is találhatja. Ha sok ilyen jó ötlet van, akkor a következő választáson az adott személy vagy párt jó eredményt ér el, és akár az ő kezébe is kerülhet egy napon a kormányrúd. Csakhogy eléggé más, hogy valakinek valóban felelőssége van abban, merre haladjon az ország, vagy csak eljátssza, hogy ő a vezető.
Amióta létezik a közösségi média és lényegében átvette a valódi média szerepét, a provokációs jellegű politizálás gyakorlatilag átvette a valódi, régi vágású politizálás helyét. A feladat ma már nem az, hogy a jelölt bemutassa, mit tud, hanem igyekszik megkerülni a fárasztó és munkaigényes tervek elkészítését azzal, hogy valami harsány mondattal, utcai megmozdulással, meghökkentő performansszal magára irányítja a figyelmet. Szó se róla, a net népe ezt szereti, sokkal jobban, mint az unalmas sajtótájékoztatókat, beszámolókat. De ha csak ez marad, akkor nem érdemes csodálkozni, hogy pojácákkal van tele Magyarországon és világszerte a parlament épülete ellenzéki oldalon.
Ha magyarországi példát kell kiemelni, Pankotai Lili kiválóan alkalmas erre. Egyértelműen felépített karakter, annyi eredetiség sincs benne, mint szegény, nagyon elhasználódott előképében, Greta Thunbergben. A pedagógustüntetések az első naptól kezdve vaskosan átpolitizáltak voltak, azonnal elengedték a tanárok kezét a szervezők, s eltorzult az egész megmozdulás súlytalan kordonbontás-sorozattá.
Majd megállt a tudomány. Egyre kevesebb embert érdekelt az ismétlődő performansz, villáskulccsal felmentek a tüntetők a karmelita kolostorhoz, és szétszedték ugyanazokat a kordonokat, majd távoztak. A provokációpolitizálás leggyengébb változata, amelynek végén a körberajongott kislány jelezte, szeptemberben folytatódik a tüntetés. Hallottunk már ilyet eleget. Ha most tömegek kísérték volna a tüntetéseket a Várba, ha érthető alternatívákat vonultattak volna fel, ha történt volna bármi a csavarozgatáson kívül, akkor nem menne nyári szabadságra a mozgalom. Pankotai Lili szavai azt jelentik, most szeptemberig nem tüntetünk, ugyanis itt a nyár, fesztiválok és Balaton, nincs iskola, és valójában most senki se foglalkozik a politikával, mi magunk is kicsit pihenünk, de szeptembertől lesz nemulass. A nyilatkozat pedig egyértelműen megmutatja, hogy milyen hazug is az a kétségbeesett előadás, amelyet a tüntetők minden alkalommal az utcára vittek. Az oktatási rendszer reformja valóban szükséges, a kormányzat valóban tett is érte, hogy működjön, de a nyár az nyár. Most másfél hónapig senki se aggódik és persze Fonyód egy fantasztikus hely, ott van Sáriék nyaralója.
Ennél sokkal fájdalmasabb provokációk is vannak, némelyik egészen hihetetlenül aljas. A demokrácia mintaországának tartott Svédországban kétszer is elégették a Koránt aktivistának hazudott gazemberek. Elméletileg ezzel akarták bizonyítani, hogy nekik joguk van kifejezni a véleményüket, és a Koránt elutasítják, azaz csak a szólásszabadságukat gyakorolják. Hogy kicsit csavarjanak a dolgon, a gyújtogatók maguk is muszlimok, legalábbis azok voltak valaha. Később egy héber nyelvű Bibliát akartak felgyújtani az izraeli nagykövetség előtt, mert ők ugye demokraták, és ezért nem csak az iszlámot, a judaizmust is elvetik. Svédország pedig belezuhanva az állandó önvizsgálat és szekularizmus bugyrába úgy döntött, joga van a fickóknak az égetéshez, bár nem örülnek neki. Viszont mivel nincsenek eszközei és érvei amellett, hogy miért ne szabadna szent könyveket égetni, ugyanis nem tudja meghatározni, mi az a szent és mi az a könyv.
Az érintett régióban, a Közel-Keleten tudják, mit jelentenek ezek a szavak. Össze is gyűlt egy nagy tömeg Bagdadban, hogy megostromolják a svéd nagykövetséget. Ott nincsenek ilyen demokratikus flancoskodások, bizonyos mozgalmak-pártok azonnal felszólítják az embereiket, hogy vegyék elő a zászlót, mert megsértették a svédek a Prófétát. Mondani sem kell, Irakban se bolondok élnek, akik a sértés miatt rohannak neki a nagykövetségnek kidagadó erekkel, de ott is vannak lelkes és kevésbé lelkes emberek, akik bizonyos politikai mozgalmakban vesznek részt. A többség dolgozik, bevásárol, focit néz és próbálja újjáépíteni a házát, a tiltakozó fiatalok pedig jórészt hívásra mennek tiltakozni. Persze nem kényszeríti őket senki, a Korán fontos dolog, ahogy Magyarországon is sokan felháborodnának, ha a Bibliát elégetnék valahol, egy távoli vidéken, vagy ha nálunk provokálnak keresztényellenes megmozdulásokkal.
Mind Svédország, mind az aktivisták tisztában voltak azzal, hogy ez nemzetközi felháborodást fog okozni. Ha nem okozna, nem volna semmi értelme az egésznek. Természetesen minimálisan se érdekelte a provokátorokat, hogy milyen ribillió alakul majd ki ebből, minél nagyobb lesz a felgyújtott láng, annál jobb. Az ő figyelme ugyanis csakis saját magára korlátozódik, miként az összes politikai provokátornak. Az iraki származású Korán-gyújtogató az az eltorzult pogány, aki a legalantasabb érzelmeket lovagolja meg, hogy figyelmet kapjon, és a jelenlegi európai eszmerendszerben képtelenség megválaszolni, miért nem szabad felgyújtani egy szent könyvet. Vannak, akik azt mondják, igaza van, hiszen a Korán az iszlám ikonikus könyve, így harcol a beözönlő muszlimok ellen. Pedig ezzel csak azt bizonyítja, hogy semmi köze egyik valláshoz sem, nem tisztel se istent, se embert, bármilyen szentséget megaláz, kinevet és levetkőzi magáról a felelősséget. Az olyan újpogány, akiből rengeteg van ma már Európában.
A példa pedig ragadós, Dániában is Koránt égettek, a se nem friss, se nem emelkedett ötletet a koppenhágai iraki nagykövetség előtt követte el a tömeg. Összesen két főből állt az égetők csapata, reményeik szerint talán ebből is lesz valami diplomáciai bonyodalom, jobb esetben háború.
Az északi országokban együtt él a szélsőségesen szekuláris liberalizmus, amely megkérdőjelezi a nemzet és a vallás fogalmát is, tárt karokkal fogadják a mondvacsinált okokkal érkező keletieket, majd mikor alapjaiban változik meg az ismert életmódjuk, akkor se változtatnak a nyilvánvalóan önsorsrontó politikán, hanem meggyalázzák a kulturális szimbólumot. Mindezt a szólásszabadság jegyében, a kormányzat rosszallása, de elfogadása mellett. Ez pedig nem lehet jobb, hiszen onnan nincs visszaút, képtelenség megindokolni a rosszallást.
Az ideológiamentes kormányzati politika pedig azt eredményezi, hogy a lakosság egy maroknyi kisebbsége fogja elfogadni azt, a többség vagy csendben elfogadja, hiszen nem foglalkozik ilyen ideológiai-vallási ügyekkel, vagy magában morog, hogy itt valami azért nagyon el van rontva. Ideális alap egy robbanáshoz, amely nem most következik be, hanem majd valamikor, a távolabbi jövőben, és persze senki soha nem fogja vállalni a felelősséget a torz politika miatt. Pontosan úgy, mint ezek az égető fiatalok.
