Az ember nem győz csodálkozni, hogy az Európai Unió ma is milyen skrupulusok nélkül és effektíven használja a nacionalizmust ideológiai ellenfelei ellen. Nyilvános kijelentéseik, közleményeik alapján azt hihetnénk, hogy a nacionalizmust ma a globális értékekért élő-haló bürokraták minden formájában elítélnék és karanténba helyeznék.
De miért is kéne a régi bevált gyűlöleteket nyugdíjaztatni, amíg ezeket fegyverként lehet ma is használni az oszd meg és uralkodj alapelvén? Két alapformában hasznosítja ma a brüsszeli hatalmi központ a nacionalizmust: az első, amikor nemzeti értékeket, tradíciókat, a nemzetállamok szuverenitását hangsúlyozó politikusokat vagy kormányokat sújt a nacionalizmus vádjával, főleg amikor a közös európai szolidaritásként árult bóvlit elutasító kormányokat akarják zsarolni. Tulajdonképpen ma mindenki nacionalista, aki nem ünnepli hangosan az európai nemzetek eltávolításának politikáját.
Van viszont egy másik módja is annak, ahogy Brüsszel használja a nacionalizmus kirekesztő, gyűlölködő formáját, amely az elsőnél sokkal veszélyesebb.
Cinkos hallgatással, az áldozatok panaszának hetyke bagatellizálásával és következmények nélkül hagyott támadásokkal gerjesztik passzívan a régi, nemzetek közti, mesterségesen szított gyűlöletet. Nemcsak hogy nem indítanak eljárást a kolomposok ellen, amikor a nemzeti közösségek közötti gyűlölet felüti ronda fejét, hanem ezeket a kormányokat, politikusokat az Európai Unió sokszor pozitív példaként emeli fel az európai értékek arénájában.
Nem véletlen az, hogy maga az Európai Bizottság „értékekért és átláthatóságért” felelős alelnöke, Vera Jourová söpörte le egy hetyke mozdulattal az asztalról a Minority SafePack-kezdeményezésben összegyűlt több mint egymillió európai aláírást, ami végre arra kényszerítette volna Brüsszelt, hogy foglalkozzon a magyarokat és más nemzeti kisebbségeket érő támadásokkal. Mondhatnánk persze, hogy
Jean-Claude Juncker óta nem volt talán még egy politikus, aki akkora kárt tett volna az Európai Unió jó hírnevében, mint Jourová, de sajnos a pénzünkből jól felhizlalt többi bürokrata hallgatása azt mutatja, hogy itt nem egyetlen alattomos személyről, hanem rendszerszintű problémáról van szó.
Hallgatnak, amikor Úzvölgyében a hősi halottaink sírjait gyalázzák, amikor Munkácson nemzeti emlékműveinket fűrészelik le, hallgatnak, amikor Szlovákiában magyar földeket sajátítanak ki vagy amikor külügyminiszterük magyar invázióval riogat. És persze szinte dorombolnak akkor is, amikor magyar származású, de semmiképp sem magyar érzésű képviselők nemzetgyalázó szónoklatai hangzanak el a pompás brüsszeli tárgyalótermekben.
Ursula von der Leyen még 2019-ben úgy nyilatkozott, hogy
„a nacionalizmus olyasvalami, ami meg akarja osztani és tönkre akarja tenni az EU-t. A nacionalistákat gyakran az határozza meg, hogy milyen ellenségeik vannak.”
Érdekes, mintha saját magukról beszélnének. Már 2015-től tart a vadászszezon a magyarok ellen, és a környező országok egyes radikális vezetői pontosan tisztában vannak azzal, hogy magyarellenes kirohanásaik és intézkedéseik nemcsak hogy uniós következmények nélkül maradnak, hanem ezzel hatékonyan tudnak jelezni Brüsszel felé, hogy ők is tagjai a „poszteurópai” klubnak. És amikor arról van szó, hogy egyesek saját identitásukat csak azzal képesek meghatározni, hogy kit gyűlölnek, hát erre csak azzal tudnánk válaszolni, hogy a mi identitásunkért nem kell aggódni, Szent István, Hunyadi, Széchenyi és Kossuth népe vagyunk. Önök ott, Brüsszelben kinek a népe, „honnan valósiak”, ahogy ezt nálunk a Felvidéken mondják? Kinek az örökségét hordozzák és adják majd tovább?
Az igazság az, hogy a régi veszélyes történelemhamisító nacionalizmus kéz a kézben az új történelemtagadó euroidentitással alakítja kontinensünk jelenkori történelmét. Azt hinné az ember, halálos ellenségek, pedig, ha jól megnézi őket, szinte ikertestvérek.
Jól jött az a kis nacionalizmus, amikor 2014-ben Obamáék és Sorosék az oroszok ellen kezdték hergelni az ukránokat a demokrácia nevében, és jól jön az most is, amikor proxy háborúikra használják Kijevet úgy a nagy sátán, az oroszok, mint a kis sátán, a magyarok ellen. Az is szenzációs, ahogy arcrezzenés nélkül elfogadták azt a lengyel narratívát is, hogy ebben a konfliktusban pusztán az ukránok iránt érzett szeretetük és szolidaritásuk okán vesznek aktívan részt, az oroszok iránt táplált történelmi gyűlöletüknek ehhez semmi köze. Jól jött az is, hogy szétverjék a migrációs hazugságoknak ellenálló V4-ek szövetségét, és hogy egymásnak ugrasszák a felháborítóan megvásárolhatatlan Magyarországot szomszédaival.
Amikor mi, magyarok joggal rámutatunk arra, hogy nagy röptű szózataik ellenére a Jourová-féle sehonnani bürokraták szemet hunynak az újraéledő nacionalista gyűlölködés felett, akkor jön valami olyan elképesztően aljas kijelentés, mint amely a volt német elnök, Christian Wulff szájából hangzott el, amely szerint a magyaroknak „fantomfájdalmaik” vannak Trianon óta. Gyanítom, ha Wulff úrnak is olyan országért kéne meghalnia a fronton, amely azt sem engedi, hogy a gyerekei saját anyanyelvükön tanuljanak, akkor neki is még sokáig fantomfájdalmai lennének a purgatóriumban.
Vigyáznunk kell,
az uniós baloldal nem riad meg semmitől, a nacionalista uszítástól sem, és ehhez a Donáth- és Cseh-féle bérmagyarjaiktól minden politikai támogatást megkapnak. Ha nem riadtak vissza a háborúig fajuló orosz–ukrán ellentét szításától, miért riadnának el néhány magyarellenes pogromtól?
Minden erőnket mozgósítani kell azért, hogy azokat a kiváltságokat, amelyeket a hazánkban és szomszédainknál létező magyarellenes erők az uniós baloldaltól megkapnak, a konzervatív erők ellensúlyozni tudják a jószomszédi viszonyból származó előnyökkel. Nem kis kihívás, de ez létkérdés.
A szerző a Hungary Today főszerkesztője
Borítókép: Vera Jourová, az Európai Bizottságnak (EB) az értékek és átláthatóság ügyében illetékes alelnöke és Didier Reynders, az igazságügyért felelős biztos az uniós testületnek az idén a negyedik alkalommal kiadott jogállamisági jelentését bemutató sajtóértekezleten Brüsszelben 2023. július 5-én. (Fotó: MTI/EPA/Olivier Matthys)
