A talán legszebb és legmakacsabb történelmi tévhitünk, hogy a déli harangszó Európa- és világszerte a nándorfehérvári diadal emlékét hirdeti. Mint tudjuk, a Magyar Királyság déli kapujának, a keresztény Európa egyik legfontosabb védőbástyájának török ostroma 1456. július 4-től 22-ig tartott.
Hunyadi János és Szilágyi Mihály vitézei a később szentté avatott Kapisztrán János itáliai ferences szerzetes keresztes népfelkelőivel együtt megsemmisítő vereséget mértek a Konstantinápolyt három évvel korábban elfoglaló II. (Hódító) Mehmed szultán többszörös túlerőben levő hadseregére.
A világraszóló hőstett 555. évfordulója tiszteletére az Országgyűlés 2011-ben a nándorfehérvári diadal emléknapjává nyilvánította július 22-ét. Joggal, hiszen a győztes csata csaknem hetven esztendőre megállította az Oszmán Birodalom európai terjeszkedését.
Az azonban nem felel meg a történelmi valóságnak, hogy III. Callixtus pápa a nándorfehérvári győzelemért való hálaadás kifejezéséül rendelte el a déli harangozást. Ugyanis az egyházfő nem a győzelem után, hanem még előtte, 1456. június 29-én, Szent Péter és Pál apostolok ünnepnapján adta ki híres bulláját. Amely a török elleni keresztes hadjáratra való mozgósítás és lelkesítés jegyében, a keresztény világ minden templomában a harangok minden nap háromszori megszólaltatását – délután 3 és este 6 óra között – és az Úr imádságának háromszori elmondását rendelte el, és különleges bűnbocsánatot ígért mindazoknak, akik imáikkal segítik a kereszteseket.
Mivel a pápai bulla híre Magyarországra csak a nándorfehérvári diadal után (!) érkezett meg, ezért él a harangozás azóta a győzelem emlékeként a hazai köztudatban.
Aztán az 1500-as szentévben VI. Sándor pápa az újra erősödő török veszedelem hatására szintén bullában fordult a keresztényekhez, ő ismét elrendelte a mindennapi harangozást, s attól kezdve délben szólalnak meg a harangok idehaza és az egész keresztény világban.
A nándorfehérvári diadal emlékére
