Nem segíti a tisztánlátást, ha szurkolói szinten állunk alapvető biztonságpolitikai kérdésekhez. Móka Miki és Putyin között például van egy alapvető különbség. Gyerekkorunk mókamesterének az volt a szerepe, hogy jól érezzük magunkat a matinén, amíg anyukánk el nem készíti otthon a vasárnapi ebédet. Putyiné nem ez. Nem azért van, hogy meg legyünk elégedve vele. 

Nem a Megdönteni Hajnal Tímeát című vígjáték forgatásán vagyunk. Szeretne-e például a poszt-Putyin játszadozni az atombombával, mint Peter Sellers a Dr. Strangelove-ban? (E film alcíme: Rájöttem, hogy nem kell félni a bombától, meg is lehet szeretni.)

Oroszos szakértők, „kremlinológusok” második hete vitatják, elemzik, pontosan mit és miért akart Prigozsin. Egyszer talán megtudjuk. Az utóbbi napok egyik leginkább figyelemreméltó megfogalmazása Andrej Kartapolov befolyásos orosz képviselőé: „A következők adódtak össze: először a pénz, másodszor az ostoba és túlzó ambíció, harmadszor pedig az izgalmi állapot.” 

A tizenhat hónapja tartó orosz–ukrán háború nyomán bekövetkező pszichózis pedzegetése azért is indokolt lehet, mert egy államcsínykísérlet önmagában jellemzően racionális cselekvés. Ha Prigozsint pusztán a hideg számítás vezérelte volna, akkor fel kellett volna mérnie, mekkora támogatottsága lehet az állami erőszakszervezeteken, sőt magán a Kremlen belül, Putyin legszűkebb környezetében. 

Pár hete járt Budapesten Edward Luttwak, hogy – azon túl, hogy jót beszélgettünk vele – a kezünkbe nyomja alapműve, a Puccsisták kézikönyve ezúttal egy huszonegyedik nyelven, magyarul megjelent kiadását. Luttwak többek között azt írja: „A puccsok ritkán sikeresek túlzott fegyverhasználat esetén, és teljes kudarcot vallanak, ha a helyzet polgárháborúvá fajul.”

Nem tudjuk, Prigozsin olvasta-e ezt a könyvet, de azt tudjuk, hogy Luttwak nem minden „tanítványa” tanulta meg a leckét. Mohammed Úfkír bukott puccsista marokkói tábornokot vérbe fagyva találták meg 1972-ben; a közelében az akkor már négy éve megjelent Puccsisták kézikönyvének egy példánya feküdt. A mostani, oroszországi miértről és hogyanról sokat fognak még vitatkozni a szakemberek, és bizonyára új információk is napvilágra kerülnek majd. Akármi is történt, az elmúlt húsz év, a Putyin-korszak orosz belviszonyainak egyik legfontosabb fejleménye lehetett, amely ráadásul háborús időben került felszínre. Olvasom Mihail Zigar, a Dozsgy (Eső) tévécsatorna volt főszerkesztőjének elemzését. (Korábbi, magyarul is megjelent könyve: Putyin metamorfózisa – Semmi sem úgy történt, ahogy gondoljuk.) 

Zigar Putyin belső köreiből származó számos informátorára hivatkozik. Azt állítja, ezúttal komoly repedés keletkezett Putyin rendszerén, és az elnök ezzel nincs is tisztában. Zigart a legkevésbé sem lehet tájékozatlannak nevezni, de érdemes tudni róla, hogy a mai orosz valóságba egyáltalán nem illik be, sem újságíróként, sem magánemberként. (Tavaly például a háború kitörése után pár nappal elhagyta Oroszországot, külföldre költözött, majd Portugáliában összeházasodott egy másik férfival.) Meglátjuk, mi történik ezek után Moszkvában, de óhatatlanul felmerülnek az emberben azok a példák, amikor vezető újságírókat a legmagasabb szinten lévő forrásaik csúnyán megvezettek, ők pedig belelovalták magukat egy vágyvezérelt narratívába. Mint a The New York Timesnál húsz éve Judith Miller, aki mára talán már felhagyott Szaddám Huszein állítólagos tömegpusztító fegyvereinek hajkurászásával.

A történelem nem készít magáról werkfilmet, jellemzően nem mutat menet közben felmerült alternatívákat, csak egy „sztorit” ad le, amit aztán gyakran sokféleképpen értelmezünk utóbb. Nem tudjuk, mi történt volna, ha Hitler 1933-ban nem jut hatalomra, ha Japán 1941-ben nem támadja meg az Egyesült Államokat, ha Sztálin nem hal meg 1953-ban, illetve mennyit tudnánk ma a Kennedy-gyilkosságról, ha Ruby nem lövi le gyorsan Oswaldot, az elnök merénylőjét. A világ ettől a sok-sok előre nem látható bizonytalanságtól olyan izgalmas, sokszor kíméletlen és elviselhetetlen, olykor viszont örömteli hely.

Mindenesetre emlékezhetünk arra, hogy az 1991. augusztusi moszkvai puccskísérlet idején milyen forró volt a helyzet. Nemcsak a Szovjetunióban, de nálunk is. A kommunista visszarendeződés veszélyétől tartottunk sokan. Milyen következményekkel járt volna hazánkra nézve, ha Krjucskov KGB-főnök vezetésével sikeres lesz a puccs Gorbacsov és Jelcin ellen?

 Krjucskovot (akárcsak Andropov korábbi pártfőtitkárt) sajnos 1956-ban már megismerhettük a budapesti szovjet nagykövetség diplomatájaként. De pontosan mégsem tudhatjuk, mi történt volna 1991-ben, mint ahogyan azt sem, milyen hosszan lett volna életképes ekkor már, a világpolitikailag megroggyant Moszkvában egy keményvonalas rendszer. Évekig? Hónapokig? Talán csak napokig? A kifejletet persze ismerjük: Gorbacsov és a Szovjetunió számára ez volt a vég kezdete, Jelciné lettek az orosz szempontból borzalmas 1990-es évek, Krjucskov meg mehetett a börtönbe.

Ha nem számítjuk az 1980-as évek gyors egymásutánban eltávozott pártfőtitkárait, Andropovot és Csernyenkót, akkor azt látjuk, az elmúlt száz évben mindössze hat ember lehetett a Kreml ura: Sztálin, Hruscsov, Brezsnyev, Gorbacsov, Jelcin és most Putyin. Egyikük sem szolgált hat évnél rövidebb ideig ezen a fontos poszton, de inkább a tíz–húsz év uralom a jellemző rájuk. A napi „kremlinológia” más szempontok mellett nem kis részben arra is épül, hogy a világ diplomatái, titkosszolgálatai, Oroszország-kutatói, szakújságírói megfigyelik és végül kiismerik a mindenkori moszkvai vezető szándékait, törekvéseit és jellemét: erősségeit és gyengéit. 

Apró mozaikdarabokból építik fel a nagy képet, és igazítják hozzá biztonságpolitikai rendszerüket. 

Természetesen senki nem tud ilyen garanciát adni. Sok-sok finnyáskodással és szurkolói szintű elfogultsággal oda jutnánk el, amire Somogyi Zoltán még nála is ismertebb politológus pályatársa, a realista szemléletű Henry Kissinger azt mondta: annak az országnak, amely morális tökélyre törekszik a külpolitikájában, a végén sem tökély, sem biztonság nem lesz a jussa.

Borítókép: Vlagyimir Putyin orosz elnök (Fotó: MTI/EPA/Szputnyik/Kreml)