Volt egy kerekasztal a nyolcvanas években a Magyar Rádió ebédlőjében. Minden délben az asztalfőn ott ültek a Kossuth Rádió nagyjai: Bölcs István, Győrffy Miklós, Győri Béla, Király Edit, Mester Ákos, Rapcsányi László, Réger Antal, Rózsa T. Endre és a többiek.
Az asztal másik oldalán azok a tehetséges ifjoncok kucorogtak, akik tőlük várták a marsallbotot, s alkalmasint biztatást is kaptak rá.
Persze ma már nem igen ülnének a nagyok egymás mellé – az ifjak is nehezen –, találkozni is csak a temetőben szoktak, amikor valaki elhalálozik közülük. De akárhogy és akármi is történt, akkor a rádió meghatározó személyiségei voltak. Nagy tudású szakmai óriások, minden elfogultságukkal, mérgezett mosolyú intrikáikkal, önös érdekeikkel együtt.
Az intézmény, s persze annak vezetői – főként Hajdu István, de a maga korábban Hárs István is – azon voltak, hogy a bársonyos szögesdrótot távolabb tolják, és a Magyar Rádió minél kevésbé hasonítson arra az intézményre, amellyel 1956 dicsőséges napjaiban egy drámai önvallomásban szakított.
Így is történt, a mindig igényes hangzású és hangvételű intézmény a változások sürgetője és hordozója lett, s ekként az arisztotelészi tartalom és forma összhangjának XX. századi továbbélése jellemezte a műsorokat.
A Petőfi Rádióban az Ötödik sebesség vitte a hangot, Sóskúti Márta bámulatos ügyességgel lavírozott a T betűk zátonyai között. A Kossuthon pedig a Krónika, a belőle kinőtt 168 óra és a Vasárnapi Újság rögzítette, mesélte és alakította a történelmet.
Igen, a Vasárnapi Újság.
Sajtótörténészek a megmondhatói, ehhez hasonló özönvízszerű sikeráradatra volt-e példa a magyar rádiózás és általában a magyar sajtó történetében. A Krónika mindenható főnökéből kényszerpályára tett Győri Béla a kezdeti szépelgés után bedöntötte a hallgatás kapuit. A vasárnap reggel békés csöndjét drámai történetek szakították szét. Ahogy Rákóczi híres kiáltványa mondja: recrudescunt vulnera Hungariae – felszakadtak a magyar nemzet sebei.
A száműzött főszerkesztő a lázadó nemesek és a tettvágytól tüzelt talpasok élére állt. Mindenféle rendű és rangú rádiósok sokasága a Vasárnapi Újságba küldte féltett kincseit. Könyvelőnek, sofőrnek, nyelvtanárnak, nyugdíjas gyári munkásnak álcázott történelmi tanúk mondták ki az addig titkolt igazságot.
Az éteren át hallani lehetett a felszabaduló lélegzetet, a szívdobbanást, amikor a mikrofonhoz értek a cihában bujdosó érzelmek. Százezrek keltek reggel a Vasárnapi Újság csengő-bongó szignáljára, s vitték tovább az útravalót mindenhová, ahol magyarok élnek.
A templomi gyülekezetekbe, a vasárnapi férfikoccintások közé, a futballpályák lelátóira, hogy aztán tovább gyűrűzzenek egész héten át, a következő ünnepi ébredésig. A rabul ejtett, szárnya nyesett éteri madár átkiabált a kalitka rácsain és a szabadság hangja lett.
