Mindig megbabonáznak a körülöttünk lévő csodás világ flórájáról és faunájáról készült természetfotók. Nemcsak azért, mert egy számomra rejtett, néha ismeretlen világot tárnak fel, hanem amiatt is, mert tudom, hogy micsoda tudás áll mögöttük. Itt nem elég ismerni a fényképezőgép optimális működését, hanem tisztában kell lenni a természet hirtelen változó rezdüléseivel, emellett komoly íratlan etikai határvonalakat is tartani szükséges.
Sőt a természetfotósok általában nemcsak az esztétikai szépségre utaznak, hanem bizonyos, a bolygót érintő, égető problémára is rá kívánják irányítani a reflektorfényt. Így lehet az, hogy a világ első természetfotójának tartott felvétel, amelyet Carleton Eugene Watkins készített 1860 környékén a Yosemite-völgyben, közrejátszott abban, hogy az Egyesült Államok Kongresszusa végre védett nemzeti parkká nyilvánította a vidéket.
Magyar vizekre evezve, emlékszem arra a pillanatra, amikor 2010-ben felfigyelt a nagyvilág és a hazai közvélemény Máté Bence nevére, aki első magyarként nyerte el a Veiola Environnement Wildlife Photographer of the Year fődíját – ezt a természetfotózás Oscar-jának is tartják. Még most is mélyen el tudok veszni Máté Bence díjnyertes Árnyjáték című felvételében, amelyet éjszaka készített, mesterséges fény használatával egy leveleket hordó hangyabolyról. Miközben ezt a fotót csodálom, nem kell különösebb energiát fektetnem abba, hogy belehelyezkedjek a pillanatba. A smaragdzöld fényjátékban szorgoskodó hangyák mesteri szonátája ez a felvétel, az apró rovarok szinte leszaladnak róla. A világhírű természetfotós stílusa, látásmódja, technikája összetéveszthetetlen máséval, köszönhető mindez annak is, hogy saját fejlesztésű álcasátrakból, lesekből lövi képeit. A legnemesebb vadászat ez, amellyel Máté Bence sikeresen csúcsra járatja réges-rég eltökélt szándékát: szeretné mindenkihez közel hozni a természet csodáját számos védett és nem túl ismert faj bemutatásával.
A vadászat szó kapcsán elmélázok azon a gondolaton, hogy
a felvételkészítés pillanatában vajon a vadászok mintájára a fotósok is visszatartják tudatosan a levegőt a kattintás másodperceiben?
Vajon számukra is annyira lélegzetelállító momentum, mint a felvételt élvezők számára? Minden bizonnyal, ugyanis több helyen találkoztam azzal a ténnyel, hogy például Máté Bence egy- egy képet akár fél-egy évig is tervez, és minél mélyebben ássa bele magát az adott projektbe, annál nagyobb sikerélményt jelent számára, ha az megvalósul. Tiszteletre méltó tény a még mindig csak pályája elején járó fotográfusról, hogy olyan komplex, nagy befogadóképességű leseket akar telepíteni országszerte, ahol mi, emberek háborítatlanul hozzáférhetünk a természet csodáihoz, és élményeket gyűjthetünk. Egy ilyenben lehet, érdemes lenne újra megpróbálnom a madárfotózást?
Ha már a misszióknál tartunk, akkor meg kell említenem Radisics Milán nevét, aki madárlátta perspektívából, a modern felvételkészítés lehetőségeit kiaknázva mutatja be azt, hogy mi lesz a Földdel víz nélkül.
Milánnak nem kellett ehhez Afrikáig menni, ugyanis már Spanyolországban megfigyelhető az elsivatagosodás.
Erről tanúskodnak Almeria környékén azok a gigantikus üveg- és fóliaház-komplexumok, amelyek felülnézetben tömörülnek a fotós felvételein. Az akár harminc kilométer hosszan futó épületrendszerek mesterséges tájképet hoznak létre, szemünk percekig el tud bogarászni apró részleteiben. Ugyanúgy érdemes elveszni Radisics Milán többi „repülő” fotográfiájában, amelyek olyan, Földről nem látható vonalakat mutatnak meg, amelyeket nehezen tudunk elérni, mert például mocsaras, vagy gát mögött található.
A fényképész nevét akkor ismertem meg, amikor a lakhelyemhez közeli faluban, Vérteskozmán, pár éve ideiglenesen megnyitotta kis galériáját egy bűbájos parasztházban. Kapva az alkalmon elmentünk megnézni, vajon mi fán terem a vérteskozmai fotóslét? Meglepetésünkre nem csupán a közeli Vértes csodájában gyönyörködhettünk, hanem Roxy rókával találtuk szembe magunkat, aki Radisics Milán udvarának gyakori vendége. A fotós élvezetes bennfentes történeteket mesélt arról, hogyan leste vadkamerán, vagy várta éjszakákon át az ablakban ülve a vadállatot több órás vakubeállítás után.
Ezekből a sztorikból egyfajta szent őrület sugárzott, amely nélkül elképzelhetetlennek tartom a természetfotózást, itt ugyanis az alany egy perc hírnévért nem veti magát a lencse elé, hanem módszeresen kell becserkészni úgy, hogy jelenlétünkkel ne zavarjuk meg sem az élőlényt, sem a környezetét. És ez az igazi kihívás!
A szerző a Mediaworks Kulturális divíziója, a Kultúrnemzet videós tartalomgyártója, szerkesztője
Borítókép: (Fotó: MTI/Balogh Zoltán)
