Mindig megbabonáznak a körülöttünk lévő csodás világ flórájáról és faunájáról készült természetfotók. Nemcsak azért, mert egy számomra rejtett, néha ismeretlen világot tárnak fel, hanem amiatt is, mert tudom, hogy micsoda tudás áll mögöttük. Itt nem elég ismerni a fényképezőgép optimális működését, hanem tisztában kell lenni a természet hirtelen változó rezdüléseivel, emellett komoly íratlan etikai határvonalakat is tartani szükséges.
Sőt a természetfotósok általában nemcsak az esztétikai szépségre utaznak, hanem bizonyos, a bolygót érintő, égető problémára is rá kívánják irányítani a reflektorfényt. Így lehet az, hogy a világ első természetfotójának tartott felvétel, amelyet Carleton Eugene Watkins készített 1860 környékén a Yosemite-völgyben, közrejátszott abban, hogy az Egyesült Államok Kongresszusa végre védett nemzeti parkká nyilvánította a vidéket.
Magyar vizekre evezve, emlékszem arra a pillanatra, amikor 2010-ben felfigyelt a nagyvilág és a hazai közvélemény Máté Bence nevére, aki első magyarként nyerte el a Veiola Environnement Wildlife Photographer of the Year fődíját – ezt a természetfotózás Oscar-jának is tartják. Még most is mélyen el tudok veszni Máté Bence díjnyertes Árnyjáték című felvételében, amelyet éjszaka készített, mesterséges fény használatával egy leveleket hordó hangyabolyról. Miközben ezt a fotót csodálom, nem kell különösebb energiát fektetnem abba, hogy belehelyezkedjek a pillanatba. A smaragdzöld fényjátékban szorgoskodó hangyák mesteri szonátája ez a felvétel, az apró rovarok szinte leszaladnak róla. A világhírű természetfotós stílusa, látásmódja, technikája összetéveszthetetlen máséval, köszönhető mindez annak is, hogy saját fejlesztésű álcasátrakból, lesekből lövi képeit. A legnemesebb vadászat ez, amellyel Máté Bence sikeresen csúcsra járatja réges-rég eltökélt szándékát: szeretné mindenkihez közel hozni a természet csodáját számos védett és nem túl ismert faj bemutatásával.
A vadászat szó kapcsán elmélázok azon a gondolaton, hogy
a felvételkészítés pillanatában vajon a vadászok mintájára a fotósok is visszatartják tudatosan a levegőt a kattintás másodperceiben?
Vajon számukra is annyira lélegzetelállító momentum, mint a felvételt élvezők számára? Minden bizonnyal, ugyanis több helyen találkoztam azzal a ténnyel, hogy például Máté Bence egy- egy képet akár fél-egy évig is tervez, és minél mélyebben ássa bele magát az adott projektbe, annál nagyobb sikerélményt jelent számára, ha az megvalósul. Tiszteletre méltó tény a még mindig csak pályája elején járó fotográfusról, hogy olyan komplex, nagy befogadóképességű leseket akar telepíteni országszerte, ahol mi, emberek háborítatlanul hozzáférhetünk a természet csodáihoz, és élményeket gyűjthetünk. Egy ilyenben lehet, érdemes lenne újra megpróbálnom a madárfotózást?
