Alcaraz lezárt minden vitát a wimbledoni győzelmével

Alcaraz lezárt minden vitát

Meghalt a király, éljen a király! Eljött a nagy pillanat, beteljesedett a korszakváltás. Méghozzá a lehető legelőkelőbb díszletek között. Carlos Alcaraz a wimbledoni torna döntőjében, felejthetetlen, ötszettes csatában győzte le Novak Djokovicsot és felült a férfitenisz trónjára. Az új uralkodó megadta a letaszítottnak, ami jár neki: Alcaraz minden idők legjobb játékosaként tisztelgett Djokovics előtt. Lezárva a vitát, ami évek óta folyamatosan napirenden van, s amit majd csak durván hét-nyolc év múlva kell újra nyitni, amikor az ifjú spanyol nem csupán a játékával, a sikerlistájával is a Djokovics, Nadal, Federer trió nyomába ér.

Novák Miklós

Véleményváró Alcaraz Novak Djokovics Wimbledon Grand Slam 2023. 07. 18. 4:40

Fotó: TETSU JOKO

További Vélemény híreink

Djokovics mint Kárpátalja követe

A mögöttünk hagyott két évtized pedig a nagy trió, Roger Federer, Rafael Nadal és Novak Djokovics uralkodása jegyében zajlott. Évek óta forog a lemez, vajon ki váltja le őket. A leghangosabban kortársukként Andy Murray követelte magának ezt a jogot, aztán Dominik Thiemre, Alexander Zverevre, Danyiil Medvegyevre, majd Sztefanosz Cicipaszra testálták e szerepet, ám Zverev és Cicipasz a mai napig nem nyert egyetlen Grand Slam-tornát sem, de Thiem és Medvegyev is csupán egyet-egyet. Aztán feltűnt Jannik Sinner, Holger Rune és Carlos Alcaraz. Közülük természetesen a még mindig csupán húszéves Alcaraz a legnagyobb ígéret, sőt több is annál, hiszen tavaly megnyerte a US Opent és a világranglista élére ugrott, ám a kérdés most, Wimbledonban dőlt el végleg. Mindkettő. Az is, hogy ki a méltó utód, s az is, mikor jön el egyszer s mindenkorra a korszakváltás.

Pedig a fináléban egyértelműen Djokovics volt a favorit. Egyrészt mert 2018 óta veretlen füvön, ő Wimbledon koronázott királya, másrészt mellette szól a rutin, harmadrészt mert másfél hónapja a Roland Garros elődöntőjében megleckéztette Alcarazt. Mindenki úgy kalkulált, hogy a spanyol világelsőnek salakon lehet a legtöbb esélye a szerb klasszis ellen, erre úgy mondott csődöt, ahogy arra senki sem számított, fizikálisan nem bírta a versenyt a nála tizenhat évvel idősebb riválissal.

Eleve a füves játékhoz kell a legtöbb rutin, ezen a borításon ráadásul már alig rendeznek tornát, maga Djokovics is úgy gondolta, Wimbledonban még nem lehet gondja Alcarazzal. Így is kezdődött, az első szettben 6:1-gyel. Már fogalmazhattuk a bölcselkedő mondatot, miszerint az ifjak várhatnak még néhány évet; Djokovics eljut durván harminc GS-torna sikerig, s akkor majd végre kimondja: elég volt. Másként történt, hidegzuhanyszerű fordulat következett.

„Mindenkit, így engem is meglepett, milyen gyorsan alkalmazkodott a füves borításhoz – dicsérte Djokovics Alcarazt, majd ennél is továbbment. – Az emberek úgy vélekednek, a játéka egyes elemei Rogerre [Federer], Rafára [Nadal] és rám emlékeztetnek. Egyetértek ezzel. Mindhármunkból a legjobbat merítette. Még sohasem játszottam olyan ellenféllel, mint ő.” Novak Djokovics hasonló bókkal Federernek és Nadalnak sohasem kedveskedett. Megöregedett volna? A mérkőzés hajrájában bizony többször lehetett ilyen benyomásunk.

„A történelem részese lehettem, sportágunk legnagyobbjával játszhattam, és nyertem” – Carlos Alcaraz méltón viszonozta az elismerést. Ahogy illik, az új uralkodó zárta le a vitát, s Djokovicsot nevezte meg minden idők legjobb játékosának.

Roger Federer pályafutása utolsó éveiben sérüléssel bajlódott, s két éve a Hubert Hurkacz elleni wimbledoni negyeddöntő volt az utolsó hivatalos meccse. Rafael Nadal teste mintha szintén azt jelezné, eljött a búcsú ideje; idén Melbourne-ben már a második fordulóban kiesett sérüléssel kínlódva, az ő esetében már az is feledésbe merült, ki verte meg (bizonyos Mackenzie McDonald amúgy). Azóta nem játszott, s egyre nehezebb elképzelni, hogy képes lehet visszatérni.

Nagy meccsek, nagy pillanatok. Ám egyik sem olyan szimbolikus, mint Djokovicsé. A szerb a pályán, a legnagyobb tornán, a wimbledoni döntőben hajtott fejet a kihívó előtt. A korszakváltás beteljesedett.

A többség emlékezetében úgy él, hogy Björn Borg az idézett 1981-es wimbledoni finálé után tette le végre – miként Vitray Tamás előszeretettel csillogtatta a műveltségét – a rakettet. Nem így történt. Két hónappal később McEnroe a US Open döntőjében is legyőzte őt, Borg stílszerűen meg sem várta a ceremóniát, egyből a repülőtérre hajtott, s egy szó nélkül zárta le a karrierjét (eleve bukásra ítélt 1991-es visszatérési kísérletét csak nehéz anyagi helyzete motiválta).

Vasárnap délután négyig halhatatlannak érezhette magát, ám hirtelen Novak Djokovicsot is megérintette az elmúlás szele. Abból, ahogy a találkozó után, a pályán mondott beszédében a gyerekeit megszólítva elérzékenyült, arra következtethetünk, mintha már most érlelődne benne a visszavonulás gondolata.

Őt ismerve persze valószínűbb, hogy nem adja fel, az amerikai nyílt teniszbajnokságon megpróbál visszavágni. Nyilván ő is tisztában van azzal, hogy a New Yorkban már nem ő lesz a favorit. S ha újra elbukna, be kell látnia, nincs visszaút. A történelemnek teniszben sincs soha vége...