Alcaraz lezárt minden vitát a wimbledoni győzelmével

A tenisz egyfelől gyökeres ellentéte a labdarúgásnak, másfelől mégis hasonlatos hozzá. A különbség triviális: a tenisz egyéni, a futball csapatsportág, teniszben nem elég a mérkőzés bizonyos szakaszában döntő fölénybe kerülni, a meccset meg is kell nyerni. Labdarúgásban, ha az egyik csapat negyedóra múltán három-négy gólos előnyre tesz szert, olyannyira biztosan lehetünk a győzelmében, hogy a fogadóirodák, meg sem várva a találkozó végét, rögvest kifizetik a nyereményt. Igazán nagy tétért évszázadonként egy olyan összecsapás akad, mint a 2005-os Bajnokok Ligája-döntő, amikor a Milan szünetben három-nullra vezetett, ám a Liverpool egyenlített, sőt a tizenegyespárbajban végül diadalmaskodott. Teniszben bezzeg mit sem számít, ha az egyik fél az első szettet 6:1-re hozza – miként Djokovics Alcaraz ellen vasárnap –, hasonló képességű játékosok között bármikor bekövetkezhet fordulat.

Novak Djokovics Carlos Alcaraz — Novak Djokovics és Carlos Alcaraz: kölcsönös tisztelet (Fotó: MTI/EPA/Neil Hall)

S hogy mi lenne a hasonlóság? A megint csak nyilvánvaló adottságokon felül – mint voltaképpen bármelyik sportághoz, mindkettőhöz kiváló erőnlét, technikai felkészültség és összpontosítás szükséges – az, hogy akárcsak a futballhoz, a teniszhez is mindenki ért. A tévéből nézve olyan egyszerű, hát persze, hogy egyenest, keresztet, rövidítést vagy éppen röptét kellene ütni…

Valószínűleg azért is avanzsált teniszszakértővé a fél ország, mert a „fehér sport” nagy eseményeit idehaza is hosszú évtizedek óta követhetjük. Gyerekkorom egyik nagy sportélménye az 1981-es wimbledoni döntő, amikor John McEnroe legyőzte Björn Borgot. A zárkózott svéd klasszist mindenki tisztelte, de a többség a vagány amerikainak drukkolt. Már a megjelenése, a hosszú, kócos haj, a hajpánt, a szokványos tiszte fehértől elütő, mellmagasságban vastag kék csíkkal díszített póló is azt sugallta, mennyire menő, ráadásul McEnroe pofátlanul reklamált, magában hordozta a lázadást…

Természetesen azóta is láthattunk óriási meccseket tucatjával, ám korszakhatárt egyértelműen kijelölő találkozót valószínűleg csak most, vasárnap.

Borg a hetvenes évek dereka óta uralta a sportágat, Wimbledonban történetesen megnyerte az előző öt tornát. Miként Novak Djokovics napjainkban, aki csak azért tartott zsinórban négy sikernél, mert a 2020-as viadalt törölték a Covid miatt. Borgot követte McEnroe, aki azonban már messze nem számított olyan egyeduralkodónak, mint a hallgatag svéd, hiszen Jimmy Connors is ragyogott még, aztán felzárkózott Ivan Lendl, berobbant Boris Becker, jött Stefan Edberg, majd a két amerikai, Pete Sampras és Andre Agassi. Utóbbi az élvezetes stílusán felül az alábbi bölcsességgel is megajándékozott minket: „Fiatalon megvolt a játékhoz a testem, de a fejem még nem, majd mire meglett a fejem, már nem volt meg a testem…”

További Vélemény híreink

Djokovics mint Kárpátalja követe

A mögöttünk hagyott két évtized pedig a nagy trió, Roger Federer, Rafael Nadal és Novak Djokovics uralkodása jegyében zajlott. Évek óta forog a lemez, vajon ki váltja le őket. A leghangosabban kortársukként Andy Murray követelte magának ezt a jogot, aztán Dominik Thiemre, Alexander Zverevre, Danyiil Medvegyevre, majd Sztefanosz Cicipaszra testálták e szerepet, ám Zverev és Cicipasz a mai napig nem nyert egyetlen Grand Slam-tornát sem, de Thiem és Medvegyev is csupán egyet-egyet. Aztán feltűnt Jannik Sinner, Holger Rune és Carlos Alcaraz. Közülük természetesen a még mindig csupán húszéves Alcaraz a legnagyobb ígéret, sőt több is annál, hiszen tavaly megnyerte a US Opent és a világranglista élére ugrott, ám a kérdés most, Wimbledonban dőlt el végleg. Mindkettő. Az is, hogy ki a méltó utód, s az is, mikor jön el egyszer s mindenkorra a korszakváltás.

Pedig a fináléban egyértelműen Djokovics volt a favorit. Egyrészt mert 2018 óta veretlen füvön, ő Wimbledon koronázott királya, másrészt mellette szól a rutin, harmadrészt mert másfél hónapja a Roland Garros elődöntőjében megleckéztette Alcarazt. Mindenki úgy kalkulált, hogy a spanyol világelsőnek salakon lehet a legtöbb esélye a szerb klasszis ellen, erre úgy mondott csődöt, ahogy arra senki sem számított, fizikálisan nem bírta a versenyt a nála tizenhat évvel idősebb riválissal.

Eleve a füves játékhoz kell a legtöbb rutin, ezen a borításon ráadásul már alig rendeznek tornát, maga Djokovics is úgy gondolta, Wimbledonban még nem lehet gondja Alcarazzal. Így is kezdődött, az első szettben 6:1-gyel. Már fogalmazhattuk a bölcselkedő mondatot, miszerint az ifjak várhatnak még néhány évet; Djokovics eljut durván harminc GS-torna sikerig, s akkor majd végre kimondja: elég volt. Másként történt, hidegzuhanyszerű fordulat következett.

„Mindenkit, így engem is meglepett, milyen gyorsan alkalmazkodott a füves borításhoz – dicsérte Djokovics Alcarazt, majd ennél is továbbment. – Az emberek úgy vélekednek, a játéka egyes elemei Rogerre [Federer], Rafára [Nadal] és rám emlékeztetnek. Egyetértek ezzel. Mindhármunkból a legjobbat merítette. Még sohasem játszottam olyan ellenféllel, mint ő.” Novak Djokovics hasonló bókkal Federernek és Nadalnak sohasem kedveskedett. Megöregedett volna? A mérkőzés hajrájában bizony többször lehetett ilyen benyomásunk.

„A történelem részese lehettem, sportágunk legnagyobbjával játszhattam, és nyertem” – Carlos Alcaraz méltón viszonozta az elismerést. Ahogy illik, az új uralkodó zárta le a vitát, s Djokovicsot nevezte meg minden idők legjobb játékosának.

Roger Federer pályafutása utolsó éveiben sérüléssel bajlódott, s két éve a Hubert Hurkacz elleni wimbledoni negyeddöntő volt az utolsó hivatalos meccse. Rafael Nadal teste mintha szintén azt jelezné, eljött a búcsú ideje; idén Melbourne-ben már a második fordulóban kiesett sérüléssel kínlódva, az ő esetében már az is feledésbe merült, ki verte meg (bizonyos Mackenzie McDonald amúgy). Azóta nem játszott, s egyre nehezebb elképzelni, hogy képes lehet visszatérni.

Nagy meccsek, nagy pillanatok. Ám egyik sem olyan szimbolikus, mint Djokovicsé. A szerb a pályán, a legnagyobb tornán, a wimbledoni döntőben hajtott fejet a kihívó előtt. A korszakváltás beteljesedett.

A többség emlékezetében úgy él, hogy Björn Borg az idézett 1981-es wimbledoni finálé után tette le végre – miként Vitray Tamás előszeretettel csillogtatta a műveltségét – a rakettet. Nem így történt. Két hónappal később McEnroe a US Open döntőjében is legyőzte őt, Borg stílszerűen meg sem várta a ceremóniát, egyből a repülőtérre hajtott, s egy szó nélkül zárta le a karrierjét (eleve bukásra ítélt 1991-es visszatérési kísérletét csak nehéz anyagi helyzete motiválta).

Vasárnap délután négyig halhatatlannak érezhette magát, ám hirtelen Novak Djokovicsot is megérintette az elmúlás szele. Abból, ahogy a találkozó után, a pályán mondott beszédében a gyerekeit megszólítva elérzékenyült, arra következtethetünk, mintha már most érlelődne benne a visszavonulás gondolata.

Őt ismerve persze valószínűbb, hogy nem adja fel, az amerikai nyílt teniszbajnokságon megpróbál visszavágni. Nyilván ő is tisztában van azzal, hogy a New Yorkban már nem ő lesz a favorit. S ha újra elbukna, be kell látnia, nincs visszaút. A történelemnek teniszben sincs soha vége...