idezojelek

Alcaraz lezárt minden vitát

Meghalt a király, éljen a király! Eljött a nagy pillanat, beteljesedett a korszakváltás. Méghozzá a lehető legelőkelőbb díszletek között. Carlos Alcaraz a wimbledoni torna döntőjében, felejthetetlen, ötszettes csatában győzte le Novak Djokovicsot és felült a férfitenisz trónjára. Az új uralkodó megadta a letaszítottnak, ami jár neki: Alcaraz minden idők legjobb játékosaként tisztelgett Djokovics előtt. Lezárva a vitát, ami évek óta folyamatosan napirenden van, s amit majd csak durván hét-nyolc év múlva kell újra nyitni, amikor az ifjú spanyol nem csupán a játékával, a sikerlistájával is a Djokovics, Nadal, Federer trió nyomába ér.

Novák Miklós avatarja
Novák Miklós
Cikk kép: undefined
Fotó: TETSU JOKO

A tenisz egyfelől gyökeres ellentéte a labdarúgásnak, másfelől mégis hasonlatos hozzá. A különbség triviális: a tenisz egyéni, a futball csapatsportág, teniszben nem elég a mérkőzés bizonyos szakaszában döntő fölénybe kerülni, a meccset meg is kell nyerni. Labdarúgásban, ha az egyik csapat negyedóra múltán három-négy gólos előnyre tesz szert, olyannyira biztosan lehetünk a győzelmében, hogy a fogadóirodák, meg sem várva a találkozó végét, rögvest kifizetik a nyereményt. Igazán nagy tétért évszázadonként egy olyan összecsapás akad, mint a 2005-os Bajnokok Ligája-döntő, amikor a Milan szünetben három-nullra vezetett, ám a Liverpool egyenlített, sőt a tizenegyespárbajban végül diadalmaskodott. Teniszben bezzeg mit sem számít, ha az egyik fél az első szettet 6:1-re hozza – miként Djokovics Alcaraz ellen vasárnap –, hasonló képességű játékosok között bármikor bekövetkezhet fordulat.

Novak Djokovics Carlos Alcaraz
Novak Djokovics és Carlos Alcaraz: kölcsönös tisztelet (Fotó: MTI/EPA/Neil Hall)

S hogy mi lenne a hasonlóság? A megint csak nyilvánvaló adottságokon felül – mint voltaképpen bármelyik sportághoz, mindkettőhöz kiváló erőnlét, technikai felkészültség és összpontosítás szükséges – az, hogy akárcsak a futballhoz, a teniszhez is mindenki ért. A tévéből nézve olyan egyszerű, hát persze, hogy egyenest, keresztet, rövidítést vagy éppen röptét kellene ütni…

Valószínűleg azért is avanzsált teniszszakértővé a fél ország, mert a „fehér sport” nagy eseményeit idehaza is hosszú évtizedek óta követhetjük. Gyerekkorom egyik nagy sportélménye az 1981-es wimbledoni döntő, amikor John McEnroe legyőzte Björn Borgot. A zárkózott svéd klasszist mindenki tisztelte, de a többség a vagány amerikainak drukkolt. Már a megjelenése, a hosszú, kócos haj, a hajpánt, a szokványos tiszte fehértől elütő, mellmagasságban vastag kék csíkkal díszített póló is azt sugallta, mennyire menő, ráadásul McEnroe pofátlanul reklamált, magában hordozta a lázadást…

Természetesen azóta is láthattunk óriási meccseket tucatjával, ám korszakhatárt egyértelműen kijelölő találkozót valószínűleg csak most, vasárnap.

Borg a hetvenes évek dereka óta uralta a sportágat, Wimbledonban történetesen megnyerte az előző öt tornát. Miként Novak Djokovics napjainkban, aki csak azért tartott zsinórban négy sikernél, mert a 2020-as viadalt törölték a Covid miatt. Borgot követte McEnroe, aki azonban már messze nem számított olyan egyeduralkodónak, mint a hallgatag svéd, hiszen Jimmy Connors is ragyogott még, aztán felzárkózott Ivan Lendl, berobbant Boris Be­cker, jött Stefan Edberg, majd a két amerikai, Pete Sampras és Andre Agassi. Utóbbi az élvezetes stílusán felül az alábbi bölcsességgel is megajándékozott minket: „Fia­talon megvolt a játékhoz a testem, de a fejem még nem, majd mire meglett a fejem, már nem volt meg a testem…”

VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

 

A mögöttünk hagyott két évtized pedig a nagy trió, Roger Federer, Rafael Nadal és Novak Djokovics uralkodása jegyében zajlott. Évek óta forog a lemez, vajon ki váltja le őket. A leghangosabban kortársukként Andy Murray követelte magának ezt a jogot, aztán Dominik Thiemre, Alexander Zverevre, Danyiil Medvegyevre, majd Sztefanosz Cicipaszra testálták e szerepet, ám Zverev és Cicipasz a mai napig nem nyert egyetlen Grand Slam-tornát sem, de Thiem és Medvegyev is csupán egyet-egyet. Aztán feltűnt Jannik Sinner, Holger Rune és Carlos Alcaraz. Közülük természetesen a még mindig csupán húszéves Alcaraz a legnagyobb ígéret, sőt több is annál, hiszen tavaly megnyerte a US Opent és a világranglista élére ugrott, ám a kérdés most, Wimbledonban dőlt el végleg. Mindkettő. Az is, hogy ki a méltó utód, s az is, mikor jön el egyszer s mindenkorra a korszakváltás.

Pedig a fináléban egyértelműen Djokovics volt a favorit. Egyrészt mert 2018 óta veretlen füvön, ő Wimbledon koronázott királya, másrészt mellette szól a rutin, harmadrészt mert másfél hónapja a Roland Garros elődöntőjében megleckéztette Alcarazt. Mindenki úgy kalkulált, hogy a spanyol világelsőnek salakon lehet a legtöbb esélye a szerb klasszis ellen, erre úgy mondott csődöt, ahogy arra senki sem számított, fizikálisan nem bírta a versenyt a nála tizenhat évvel idősebb riválissal.

Eleve a füves játékhoz kell a legtöbb rutin, ezen a borításon ráadásul már alig rendeznek tornát, maga Djokovics is úgy gondolta, Wimbledonban még nem lehet gondja Alcarazzal. Így is kezdődött, az első szettben 6:1-gyel. Már fogalmazhattuk a bölcselkedő mondatot, miszerint az ifjak várhatnak még néhány évet; Djokovics eljut durván harminc GS-torna sikerig, s akkor majd végre kimondja: elég volt. Másként történt, hidegzuhanyszerű fordulat következett.

„Mindenkit, így engem is meglepett, milyen gyorsan alkalmazkodott a füves borításhoz – dicsérte Djokovics Alcarazt, majd ennél is továbbment. – Az emberek úgy vélekednek, a játéka egyes elemei Rogerre [Federer], Rafára [Nadal] és rám emlékeztetnek. Egyetértek ezzel. Mindhármunkból a legjobbat merítette. Még sohasem játszottam olyan ellenféllel, mint ő.” Novak Djokovics hasonló bókkal Federernek és Nadalnak sohasem kedveskedett. Megöregedett volna? A mérkőzés hajrájában bizony többször lehetett ilyen benyomásunk.

„A történelem részese lehettem, sportágunk legnagyobbjával játszhattam, és nyertem” – Carlos Alcaraz méltón viszonozta az elismerést. Ahogy illik, az új uralkodó zárta le a vitát, s Djokovicsot nevezte meg minden idők legjobb játékosának.

Roger Federer pályafutása utolsó éveiben sérüléssel bajlódott, s két éve a Hubert Hurkacz elleni wimbledoni negyeddöntő volt az utolsó hivatalos meccse. Rafael Nadal teste mintha szintén azt jelezné, eljött a búcsú ideje; idén Melbourne-ben már a második fordulóban kiesett sérüléssel kínlódva, az ő esetében már az is feledésbe merült, ki verte meg (bizonyos Mackenzie McDonald amúgy). Azóta nem játszott, s egyre nehezebb elképzelni, hogy képes lehet visszatérni.

Nagy meccsek, nagy pillanatok. Ám egyik sem olyan szimbolikus, mint Djokovicsé. A szerb a pályán, a legnagyobb tornán, a wimbledoni döntőben hajtott fejet a kihívó előtt. A korszakváltás beteljesedett.

A többség emlékezetében úgy él, hogy Björn Borg az idézett 1981-es wimbledoni finálé után tette le végre – miként Vitray Tamás előszeretettel csillogtatta a műveltségét – a rakettet. Nem így történt. Két hónappal később McEnroe a US Open döntőjében is legyőzte őt, Borg stílszerűen meg sem várta a ceremóniát, egyből a repülőtérre hajtott, s egy szó nélkül zárta le a karrierjét (eleve bukásra ítélt 1991-es visszatérési kísérletét csak nehéz anyagi helyzete motiválta). 

Vasárnap délután négyig halhatatlannak érezhette magát, ám hirtelen Novak Djokovicsot is megérintette az elmúlás szele. Abból, ahogy a találkozó után, a pályán mondott beszédében a gyerekeit megszólítva elérzékenyült, arra következtethetünk, mintha már most érlelődne benne a visszavonulás gondolata.

Őt ismerve persze valószínűbb, hogy nem adja fel, az amerikai nyílt teniszbajnokságon megpróbál visszavágni. Nyilván ő is tisztában van azzal, hogy a New Yorkban már nem ő lesz a favorit. S ha újra elbukna, be kell látnia, nincs visszaút. A történelemnek teniszben sincs soha vége...

Borítókép: Carlos Alcaraz a tenisz legbecsesebb trófeájával, a wimbledoni serleggel (Fotó: Tetsu Joko)

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right
Huth Gergely avatarja
Huth Gergely

Az igazság ideát van, csak meg kell érte küzdeni

Novák Miklós avatarja
Novák Miklós

Életen innen, halálon túl

Szőcs László avatarja
Szőcs László

Háborús német, békés amerikai

Sitkei Levente avatarja
Sitkei Levente

Hatszáz napnyi gyötrelem

A szerző további cikkei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.