Amikor 1989-ben és 1990-ben az antikommunista forradalom során leráztuk magunkról a diktatúra láncait, abban reménykedtünk, hogy megtörténik az a történelmi igazságtétel, amely a második világháborút követően lezajlott a nácikkal szemben. Csalódnunk kellett. A világból hiányzott a bátorság és a becsület ahhoz, hogy a szocializmus korszakát bűntettei feltárásával és elítélésével zárja le. A rendszerváltoztatás után több mint húsz évnek kellett eltelnie, hogy térségünk kezdeményezésére az Európai Unióban 2011-től végre emléknapon hajthassunk fejet a totális diktatúrák áldozatai előtt.
Augusztus 23-a ugyanis két diktátor, valamint az általuk működtetett emberellenes rendszerek kézfogására emlékeztetnek bennünket. Akik 1939. augusztus 23. előtt még úgy gondolták, hogy a kommunizmus csupán a földre szállt mennyország igéjét hirdeti és csak a nácikat illeti bármiféle megvetés vagy rossz szájíz, azoknak kijózanító pofonként hathatott a Hitler–Sztálin-paktum. Miközben a két diktatúra megegyezett arról, hogyan osztják fel maguk között a világot, megmutatták valódi arcukat is, hiszen mindenki számára világossá válhatott, hogy a nácik és a kommunisták közötti ideológiai különbségek csupán látszólagosak.
„Az egyik megváltóként jelenik meg, és köntöse alatt az ördög lapul; a másik sátánnak öltözik, és az is” – írta Kertész Imre Nobel-díjas írónk. Alig egy héttel később Hitler és Sztálin ördögi kézfogója vezetett a második világháborúhoz.
Mi, magyarok – és tágabb értelemben a közép- és kelet-európai térség lakói – saját bőrünkön tapasztaltuk meg a náci, illetve a szovjet diktatúra hideg és nyers szorítását. Szuverenitásunkat elvették, függetlenségünket megszüntették, elnyomtak, kizsákmányoltak bennünket, gyűlöleten és kirekesztésen alapuló terrorrendszert vezettek be, mely a berendezkedés legitimációját adta. A totális diktatúrák szembeállították és kijátszották egymás ellen az embereket, ezzel megteremtve a félelem, a gyanakvás és a bizalmatlanság légkörét, melyet a besúgók és a feljelentők rendszere szilárdított meg. Mind a kommunisták, mind a nácik addig ismeretlen arányban alkalmaztak erőszakot vélt vagy valós ellenségeikkel szemben, és követtek el tömegesen olyan bűntetteket, amelyre a történelem során keresve sem találunk példát. „Az emberi létből való száműzetés, a gyötrelem, az éhezés, a rabmunka, a kínhalál Recsken is ugyanolyan, mint Dachauban, és Kolima sem különbözik e tekintetben Mauthausentől. [...] A Gulágot is, a náci táborhálózatot is egyazon célra hozták létre, és hogy céljukat betöltötték, arról az áldozatok milliói tanúskodnak” – írja Kertész. A diktatúra működtetőinek cinikus, erkölcstelen és emberellenes mivoltát ki más, mint Sztálin foglalta össze a legkiválóbban: „A halál minden problémára megoldás. Van ember, van probléma, nincs ember, nincs probléma.”
Amikor a totális diktatúrák európai áldozataira emlékezünk, nemcsak azokra gondolunk, akiket politikai nézeteik, hitük vagy faji hovatartozásuk miatt gyilkoltak meg. Azokat is számba kell vennünk, akiket családi hagyományaik, múltjuk, neveltetésük miatt elüldöztek, ellehetetlenítettek és végső soron elvették a jövőjüket. És gondolnunk kell magunkra is, hiszen végső soron múltunktól, hagyományainktól, valamint értékeinktől kívántak megfosztani bennünket.
De ezen a napon emlékeznünk kell azokra is, akik nemcsak áldozatai voltak a diktatúráknak, hanem azokra is, akik tettel, szóval vagy cselekedettel harcoltak ellenük. Az ő bátorságuk, a nemzethez, a hithez való hűségük mindannyiunknak azt példázza, hogy a gonosznak ellenállni kötelesség. Az ő elsöprő erejű szabadságvágyuk táplálta azt az antikommunista forradalmat, amivel újra a saját kezünkbe vettük sorsunk irányítását.
Nekünk, magyaroknak és azoknak a közép-európai országoknak, amelyek a XX. század közös történelmi örökségét hurcolják magukkal, növeli egymás megértésének esélyét és az összetartozás tudatát. Éppen e miatt a trauma miatt sokkal megértőbbek vagyunk a másik nép szenvedései iránt, mert abban saját magunk fájdalmait, szorongásait és veszteségeit látjuk. Mindez azonban ma óriási felelősséggel is társul egy olyan Európában, melynek nyugati fele nem ismeri a szabadság árát és jelentőségét, nem ismeri a diktatúrák valódi arcát, nem becsüli meg nemzeti örökségét és identitását, valamint a család és a vallás fontosságát.
Nekünk, akik ezen felbecsülhetetlen örökség birtokában vagyunk, meg kell fogadnunk Arthur Koestler tanácsát és elő kell vennünk az „igazság mécseseit”, hogy tudásunkat átadhassuk.
A szerző történész, a Kommunizmuskutató Intézet igazgatója
