A második világháború után a szovjet tankok árnyékában berendezkedő kommunista hatalom minden eszközt bevetett, hogy jelmondatának megfelelően a múltat végképp eltörölje. A Horthy-rendszer nemzeti elhivatottsággal átitatott politikai elitjének egy részét koholt vádak alapján, jogi díszletek között, fizikailag likvidálta, másik részét külföldre kényszerítette, az itthon maradottakat egzisztenciálisan ellehetetlenítette. A parasztságot módszeresen tönkretette, a társadalom organikus szövedékét felszabdalta, s mindemellett a saját világértelmezésével konvergens történelemszemléletet erőltetett a társadalomra.
A megannyi kártétel között talán a legsúlyosabb a társadalom tudati átprogramozása volt, a magyar történelmi folytonosságtudat, a nemzeti önbecsülés elleni tervszerű hadjárat, történelmi hősök (Horthy Miklós, Bethlen István, Teleki Pál) és szellemi fároszok (Szabó Dezső, Wass Albert, Nyirő József, Tormay Cécile) kiiktatása a köztudatból és/vagy módszeres bemocskolása nemzetárulók piedesztálra emelésével párhuzamosan.
Totális uralmuk negyven esztendeje elegendő volt ahhoz, hogy tudatroncsoló hatásuk hosszú távú legyen, két nemzedék nőtt fel torz nemzetszemléletük mákonyán. Míg a környező országokban, de leginkább a román fennhatóság alatt álló területeken a nacionalizmusnak rendszerlegitimáló szerepet szántak, s a történelemből nemzetideológiát faragtak, addig Magyarországon ennek fordítottja zajlott. Kisebb csoda, hogy a több mint negyvenéves agymosás után a magyar társadalom az 1989-as átfogó alkotmányreform utáni első szabad választáson a nemzeti konzervatív erőknek szavazott bizalmat.
A tudati rekonstrukció szándéka megvolt a kormányra került Antall-kabinetben, de az erő hiányzott a megvalósításhoz. Megörökölték a korábbi rendszer kormányzati apparátusát, rendfenntartó szerveit és titkosrendőrségét. A média bő kilencven százaléka azok kezében maradt, akik eladdig a dekonstrukciót szolgálták, és azt az öntudatpusztítást, amit korábban a proletár internacionalizmus zászlaja alatt műveltek, folytatták a libertariánius kozmopolitizmus égisze alatt.
Még csak a szlogeneket, paneleket és értelmezési kereteket sem kellett megváltoztatni, elég volt egy kis finomhangolás.
Nem véletlen, hogy milyen hamar egymásra talált az 1990-es választás megnyerését a harsány antikommunizmustól remélő SZDSZ a kommunista utódpárttal. Sokaknak csak 1994-ben esett le a tantusz, a formális kormánykoalíció létrejöttének idején, miközben annak előképe, a nem létező szélsőjobboldali veszély ellen irányuló Demokratikus Charta 1991 szeptemberében alakult meg.
Mindezzel együtt tagadhatatlan, hogy az új kormány próbálkozott egy új, a nemzeti elvű gondolkodás által meghatározott közszellem meghonosításával.
A múlt visszavívásának szerves részét képezte az emigrációban elhunyt jeles történelmi személyiségek újratemetése, köztük Horthy Miklós kormányzóé. Az utolsó államfőé, aki az ezeréves szakrális magyar királyság jogrendjének megfelelően töltötte be hivatalát. A monumentális, több tízezer ember részvételével lezajlott, méltóságteljes eseménynek néhány napon belül, szeptember 4-én lesz a harmincadik évfordulója.
Bátorság kellett ahhoz, hogy az Antall-kormány tagjai: Balsai István, Boross Péter, Für Lajos, Kádár Béla, Kiss Gyula, Nagy Ferenc József, Surján László és Szabó Tamás magánemberi minőségüket hangsúlyozva ugyan, de részt vegyenek az eseményen. A balliberális magyarellenes heccsajtóban nap nap után jelentek meg a Horthy Miklós történelmi szerepét eltorzító, nemritkán gyalázkodó írások, amelyek azt az általuk is elismert alapigazságot igazolták fehéren-feketén, miszerint ők sokkal jobban gyűlölnek minket, mint mi őket. Már ha lehet egyáltalán gyűlöletnek nevezni a nemzeti oldalnak a közösségünk szellemi mételyezőivel szembeni viszonyulását. Az egészséges szervezetet megtámadó vírust nem gyűlölni kell, hanem védekezni ellene hideg fejjel, racionálisan és hatékonyan.
