A Három tenger kezdeményezés egy 2016-ban indított lengyel–horvát közös terv, amelynek célja az Adriai-, a Balti- és a Fekete-tengerrel határos országok közötti kereskedelmi, infrastrukturális, energetikai és politikai együttműködés erősítése.
A Dubrovnikban tizenkét ország (Ausztria, Bulgária, Csehország, Észtország, Horvátország, Lettország, Litvánia, Lengyelország, Magyarország, Románia, Szlovákia és Szlovénia) által aláírt közös nyilatkozat szerint az aláíró országok „miután felismerték a közép- és kelet-európai gazdaságok és infrastruktúra északról délre történő összekapcsolásának fontosságát […] abbéli meggyőződésükben, hogy az energia, a közlekedés, a digitális kommunikáció és a gazdasági ágazatokban meglévő együttműködés kiterjesztésével Közép- és Kelet-Európa biztonságosabbá és versenyképesebbé válik […] egyetértettek abban, hogy az átfogó adriai–balti–fekete-tengeri együttműködést mind az Európai Unión belül, mind a tágabb transzatlanti térségben újra meg kell erősíteni.” Ezért „támogatják a Három Tenger kezdeményezést, mint egy informális platformot, amely a részt vevő országok számára politikai támogatást nyújt és intézkedéseket tesz meghatározott, stratégiai fontosságú, határokon átnyúló és regionális projektek megvalósítása érdekében az energiaellátás, a közlekedés, a digitális és kommunikációs technika és más gazdasági ágazatok területén.”
Az Európai Parlamentben az Európai Konzervatívok és Reformisták pártcsoport (ECR) gerincét adó lengyel képviselők valamennyien a lengyel Jog és Igazságosság párt (PiS) tagjai, felvállalták, hogy a Három Tenger kezdeményezés eszményét napirenden tartják. Ennek érdekében létrehozták a Három Tenger kezdeményezés baráti csoportját, amelynek elnöke Witold Waszczykowski lengyel történész, diplomata és politikus, aki 2015–18 között Lengyelország külügyminisztere volt. A csoport egy kiadványsorozatban igyekszik megfogalmazni az együttműködés céljait és feladatait. Az eddig kiadott három tanulmány a Három Tenger kezdeményezés előzményeivel, a részt vevő országok közös értékeivel és érdekeivel, az egyes gazdasági területeken kitűzhető célokkal, legnagyobbrészt azonban a kezdeményezés geopolitikai jelentőségével, illetve geopolitikai céljaival foglalkozik.
Ami az előzményeket illeti, a koncepció az első világháború után felmerült „Tengerköz” (Intermarium) koncepcióra épül. A Lengyelország újkori történelmére és a lengyel–orosz kapcsolatokra szakosodott történelemprofesszor, Daria Nalecz nézetei szerint az Intermarium-doktrína arra a kérdésre kereste a választ, hogy miként lehet egy szuverén lengyel államot újjáépíteni és hogyan lehet biztosítani annak jövőjét. Lengyelország egyedül nem lenne képes elérni egy ilyen célt, mert Lengyelország ellenségei, különösen Oroszország túlságosan erős. Az Intermarium-stratégia szerzői, Józef Pilsudski és legközelebbi munkatársai azonban felfedezték az orosz államon belül élő más nemzetek nacionalista törekvéseiben rejlő lehetőségeket.
Az elképzelés szerint egy alkalmas pillanatban Oroszországban nemzeti lázadást kell kezdeményezni és az országot a nemzeti megosztottság mentén felosztani. Ily módon mindkét fő lengyel cél teljesülne: a függetlenség és a biztos jövő. Ha Oroszország kiszorulna Európából és megfosztanák hódításaitól, mint birodalom megsemmisülne, és nem jelentene többé fenyegetést az újonnan létrejött államokra. Az Intermariummal Pilsudski szuverén nemzetállamok láncolatát akarta létrehozni a Balti-tengertől a Fekete-tengerig, amely magában foglalta volna – többek között – Lengyelországot, Litvániát, Lettországot, Észtországot, Ukrajnát és néhány kaukázusi országot is.