A Három tenger kezdeményezés egy 2016-ban indított lengyel–horvát közös terv, amelynek célja az Adriai-, a Balti- és a Fekete-tengerrel határos országok közötti kereskedelmi, infrastrukturális, energetikai és politikai együttműködés erősítése.
A Dubrovnikban tizenkét ország (Ausztria, Bulgária, Csehország, Észtország, Horvátország, Lettország, Litvánia, Lengyelország, Magyarország, Románia, Szlovákia és Szlovénia) által aláírt közös nyilatkozat szerint az aláíró országok „miután felismerték a közép- és kelet-európai gazdaságok és infrastruktúra északról délre történő összekapcsolásának fontosságát […] abbéli meggyőződésükben, hogy az energia, a közlekedés, a digitális kommunikáció és a gazdasági ágazatokban meglévő együttműködés kiterjesztésével Közép- és Kelet-Európa biztonságosabbá és versenyképesebbé válik […] egyetértettek abban, hogy az átfogó adriai–balti–fekete-tengeri együttműködést mind az Európai Unión belül, mind a tágabb transzatlanti térségben újra meg kell erősíteni.” Ezért „támogatják a Három Tenger kezdeményezést, mint egy informális platformot, amely a részt vevő országok számára politikai támogatást nyújt és intézkedéseket tesz meghatározott, stratégiai fontosságú, határokon átnyúló és regionális projektek megvalósítása érdekében az energiaellátás, a közlekedés, a digitális és kommunikációs technika és más gazdasági ágazatok területén.”
Az Európai Parlamentben az Európai Konzervatívok és Reformisták pártcsoport (ECR) gerincét adó lengyel képviselők valamennyien a lengyel Jog és Igazságosság párt (PiS) tagjai, felvállalták, hogy a Három Tenger kezdeményezés eszményét napirenden tartják. Ennek érdekében létrehozták a Három Tenger kezdeményezés baráti csoportját, amelynek elnöke Witold Waszczykowski lengyel történész, diplomata és politikus, aki 2015–18 között Lengyelország külügyminisztere volt. A csoport egy kiadványsorozatban igyekszik megfogalmazni az együttműködés céljait és feladatait. Az eddig kiadott három tanulmány a Három Tenger kezdeményezés előzményeivel, a részt vevő országok közös értékeivel és érdekeivel, az egyes gazdasági területeken kitűzhető célokkal, legnagyobbrészt azonban a kezdeményezés geopolitikai jelentőségével, illetve geopolitikai céljaival foglalkozik.
Ami az előzményeket illeti, a koncepció az első világháború után felmerült „Tengerköz” (Intermarium) koncepcióra épül. A Lengyelország újkori történelmére és a lengyel–orosz kapcsolatokra szakosodott történelemprofesszor, Daria Nalecz nézetei szerint az Intermarium-doktrína arra a kérdésre kereste a választ, hogy miként lehet egy szuverén lengyel államot újjáépíteni és hogyan lehet biztosítani annak jövőjét. Lengyelország egyedül nem lenne képes elérni egy ilyen célt, mert Lengyelország ellenségei, különösen Oroszország túlságosan erős. Az Intermarium-stratégia szerzői, Józef Pilsudski és legközelebbi munkatársai azonban felfedezték az orosz államon belül élő más nemzetek nacionalista törekvéseiben rejlő lehetőségeket.
Az elképzelés szerint egy alkalmas pillanatban Oroszországban nemzeti lázadást kell kezdeményezni és az országot a nemzeti megosztottság mentén felosztani. Ily módon mindkét fő lengyel cél teljesülne: a függetlenség és a biztos jövő. Ha Oroszország kiszorulna Európából és megfosztanák hódításaitól, mint birodalom megsemmisülne, és nem jelentene többé fenyegetést az újonnan létrejött államokra. Az Intermariummal Pilsudski szuverén nemzetállamok láncolatát akarta létrehozni a Balti-tengertől a Fekete-tengerig, amely magában foglalta volna – többek között – Lengyelországot, Litvániát, Lettországot, Észtországot, Ukrajnát és néhány kaukázusi országot is.
Jan Parys szerint, aki 1991 és 1992 között Lengyelország nemzetvédelmi minisztere volt és jelenleg a Lengyel Nemzetközi Ügyek Intézetének igazgatósági tagja, az Intermarium célja egy olyan blokk létrehozása volt, amely ellensúlyozta volna Németország és Oroszország befolyását. E koncepciót azonban a két világháború közötti időszakban egyetlen erős nyugati állam sem támogatta és az 1935-ös csehszlovák–orosz kölcsönös segítségnyújtási paktum a Prága és Varsó közötti szorosabb együttműködés lehetőségét is meghiúsította. Ezzel a tengerközi regionális együttműködés lehetősége lekerült a napirendről.
A szélesebb körű közép-európai együttműködésre törekvő újabb kísérletet az tette időszerűvé, hogy a térség az Európai Unió keretén belül is bizonyos hátrányokat szenved el.
Jan Parys szerint – aki a Három Tenger kezdeményezés egyik fő ideológusának számít – egyes nyugat-európai politikusok megpróbálnak egyetlen társadalmi-gazdasági modellt, a liberális ideológiát ráerőltetni Kelet-Közép-Európa országaira. Szabadságot és a liberalizmust hirdetve a párizsi, berlini, római, hágai és madridi politikusok 130 millió európaitól tagadják meg a szabadsághoz és az identitáshoz való jogot. Brüsszelben az egyetlen másság, amit értékelnek, az a muszlimok mássága.
Itt az ideje, hogy az Európai Unió felismerje, hogy nincs egységes fejlődési minta, hogy az egyes országoknak joguk van a saját rendszereikhez és kultúrájukhoz.
A térség önállóságának alapját az egymás közötti gazdasági kapcsolatok, ezen belül különösen a közlekedési és energetikai infrastruktúra erőteljesebb kiépítése képezné. A Három Tenger kezdeményezés egyik fő projektje a Via Carpathia autópálya megépítése, amely összeköti majd a litvániai Klaipeda kikötőjét a görögországi Szalonikivel, áthaladva Kelet-Lengyelországon, Szlovákián, Magyarországon, Románián és Bulgárián. Egy másik fontos projekt az észak–déli gázfolyosó, amely Swinoujscie-től a Cseh Köztársaságon, Szlovákián, Magyarországon keresztül egész Horvátországig vezetne. Az energetikai önállóságot szolgálják azok a hosszú távú gázszállítási szerződések is, amelyeket Lengyelország 2015-ben Katarral, 2017-ben pedig az Egyesült Államokkal kötött.
Az infrastrukturális kapcsolatok kiépítése mellett a Három Tenger kezdeményezés baráti csoportjának kiadványaiban nagyon erősen megjelennek a már a Józef Pilsudski által felvetett lengyel biztonsági és geopolitikai szempontok. A harmadik (és eddig utolsó) kiadványban Jan Parys hosszasan ír Európa biztonsági kérdéseiről, igen erősen kritizálva az európai stratégiai autonómia koncepcióját és egyes nyugat-európai politikusok Moszkvával szembeni engedékenyebb politikáját. Parys hangsúlyozza, hogy Lengyelország Oroszországot tekinti a fő biztonsági fenyegetésnek, a NATO-t pedig a biztonság garanciájának, ezért Lengyelország nagyon fontosnak tartja a NATO-csapatok és az amerikai katonai bázisok telepítését a területén.
A Három Tenger kezdeményezés potenciális országainak azonban nem mindegyike lelkesedik a lengyel geopolitikai elképzelésekért. Daria Nalecz szerint a cseh és szlovák politikusok és elemzők nyilatkozatai szembehelyezkednek a lengyel vezetők törekvéseivel, különösen akkor, ha ez utóbbiak a lengyel politikában újabban megjelenő német- és unióellenes retorikával kapcsolódnak össze. A Süddeutsche Zeitung ezt az elképzelést régi lengyel geopolitikai álomnak nevezte, olyan eszköznek, amely Európa szétrombolását célozza.
Megítélésem szerint a nyugat-európai vezetők félelme jogos, de épp ők azok, akik elhibázott gazdaságpolitikájukkal és főleg a szerződések folyamatos átértelmezésével értelmetlen és elfogadhatatlan ideológiákat kényszerítenek Kelet-Közép-Európa országaira.
Ezzel egy olyan folyamatot indítottak el, amelyben a kelet-közép-európai országok lakosságának nagy része már nem igazodási pontként, hanem sokkal inkább gyarmatosító hatalomként tekint Nyugat-Európára. Viszont az is igaz, hogy a Három Tenger kezdeményezés potenciális országai között is vannak különbségek, különösen ha a geopolitikai érdekeket és félelmeket tekintjük. E téren érthetően más Lengyelország helyzete, mint mondjuk Bulgáriáé vagy Görögországé.
Ebből következik, hogy a kezdeményezés akkor lehet eredményes, ha megmarad a kölcsönösen előnyös gazdasági együttműködés szintjén, és nem akar eminens diák lenni Washington geopolitikai játszmájában, amelyben Kína a fő ellenfél, de a háború Oroszország ellen folyik.
A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója
