A Magyar Nemzet augusztus 16-i számában megjelent Huth Gergely tollából egy igen felkavaró írás. A horvátoknak sikerült című cikk ugyan érdekes történelmi fejleményeket is ismertet, de számos tévedést és valótlanságot tartalmaz. Gyorsan előrebocsátom, ez utóbbiról nem a szerző tehet. A kilencvenes években ugyanis számos álhír és hamis információ terjedt el a köztudatban a politikai folyamatokról, a közelmúlt történelmi eseményeiről. Mint az akkori folyamatok aktív résztvevője, szeretném ezeket tisztázni.
Terjedelmi okokból itt csak Kárpátaljáról kívánok szólni. Azt olvashatjuk az inkriminált írásban, „Az is felér egy hazaárulással, amikor Antall József és Jeszenszky Géza […] örökre lemondott a Kijevtől épp elszakadni próbáló Kárpátaljáról.” Huth Gergely olyan forrásokra hivatkozik, akik nemhogy relevánsak, de ebben a vonatkozásban egyenesen hiteltelenek. Bíró Zoltánnak, aki az MDF megalakulása után egy darabig a szervezet megbízott elnöke volt, halvány fogalma sem lehetett az ukrán–magyar alapszerződéssel kapcsolatos fejleményekről. 1991-ben nemhogy kormányközelben, de még az MDF-től is fényévnyi távolságra volt. 1989. október 22-én a párt II. országos gyűlésén közvetlen választás útján Antall József lett az elnök. Bíró Zoltán a meglévő mandátumát megerősítve ismét az elnökség tagja lett. (Korábbi MSZMP-tagsága miatt ugyanis nem indulhatott a pártvezetői funkcióért.) Ettől kezdve nem járt az elnökségi ülésekre, pedig Antall kérésére az MDF hivatalvezetőjeként erre számos kísérletet tettem. Az első szabad országgyűlési választásokon elért történelmi siker után elkezdte sorra látogatni az MDF-alapszervezeteket, és az 1990. április 29-én megkötött MDF–SZDSZ-megállapodásra hivatkozva arra biztatta a tagságot, lépjenek ki a szervezetből, ha nem értenek egyet a vitatott paktummal.
Miután nem sikerült pártszakadást elérnie, kilépett az MDF-ből, és 1991. május 17-én Pozsgay Imrével megalapította a Nemzeti Demokrata Szövetség nevű, rövid életű politikai pártot.
Raffay Ernő egészen más eset. Őt erősen nemzeti érzelmű, jóhiszemű naiv álmodozónak tartom. Évtizedek óta azt hirdeti, reménytelen fáradozás az elszakított nemzetrészeknek autonómiát követelni, ez soha nem fog megvalósulni. Ezzel szemben egyenesen a területi revízióra kell törekedni, de legalábbis az 1938 és 1941 között elért határokat kell követelni. Körülbelül negyed százada állítja azt az ostobaságot, politikatörténeti képtelenséget, hogy a függetlenné vált Ukrajna vezetői a kilencvenes évek elején felajánlották a magyar kormánynak Kárpátalját, de Antall Józsefnek nem kellett (!). Jó tíz évvel ezelőtt leültem vele ezt a kérdést tisztázni. Megkérdeztem, honnan veszi ezt a hihetetlen információt. Lenézett a földre, másodpercekig hallgatott, majd a fejét felemelve így válaszolt: „Egy ukrán paptól hallottam.” Erre mondják szép magyar fordulattal: No comment. Megkértem, ne híresztelje ezt a képtelenséget. Megígérte, de azóta is terjeszti.
Csurka István esetében írói munkásságának részeként tarthatjuk nyilván az ilyen kijelentéseket, hiszen ő is csak hallhatta valakitől, valószínűleg éppen Raffay Ernőtől.
1991. december 6-án (és nem december 5-én) Kijevben aláírtuk a magyar–ukrán alapszerződést. Ezt méltánytalanul nagy vihar kísérte. A nemzetpolitikában kétfelől is leselkedett ránk veszély. Az ellenzékben lévő MSZP és SZDSZ a taxisblokád (1990. október 25–28.) után vérszemet kapott, minden vélt vagy valós helyzetet, eseményt a kormány gyengítésére, megbuktatására akart felhasználni. Akkor is, ha az az ország és/vagy a nemzet érdekeivel ellentétes volt. A jobboldali táborban, saját soraink között pedig voltak irredenta álmodozók, akik nem akarták vagy nem tudták figyelembe venni a realitásokat.
Mindkét oldal árgus szemekkel figyelt minden nemzetpolitikai lépést, ami az elszakított nemzetrészekkel volt kapcsolatos. Az alapszerződésben a következő mondat verte ki a biztosítékot: „A felek tiszteletben tartják egymás területi épségét, és kijelentik, hogy egymással szemben nincs és nem is lesz területi követelésük.” A miniszterelnök és a kormány által jóváhagyott szövegben nem szerepelt az „és nem is lesz” kitétel.
A Kijevbe indulás előtt mégis belekerült! A vád: örökre lemondtunk Kárpátaljáról. Mielőtt továbbmennénk, kijelentem, hogy ez egy ostoba és történelmietlen felfogás. Semmi sem örök és megváltoztathatatlan. Az „örök és megbonthatatlan szovjet–magyar barátság” sem volt az, pedig szerződésbe foglalták. Ilyen értelemben felesleges is az a négy szó, de ha ott van, az sem számít sokat. A helyénvaló szöveg: elismerjük a határokat, nincs területi követelésünk.
Miért és hogyan került a szövegbe a négy inkriminált szó? Könnyű kitalálni, ha elmondom, ki fedezte fel a „hibát”: Horn Gyula, az MSZP első embere! Ő volt az Országgyűlés külügyi bizottságának elnöke. Nem tudom már, mennyi idő telt el az aláírás után, de Horn váratlanul összehívta a bizottságot egy rendkívüli ülésre az alapszerződésben foglaltak értékelésére. Előtte egyeztetett velem és a bizottság másik alelnökével, a fideszes Hegedűs Istvánnal, valamint titkárával, az SZDSZ-es Szent-Iványi Istvánnal. Horn színlelt felháborodással azt mondta, a kormány örökre lemondott Kárpátaljáról!
Azonnal bementem Antall Józsefhez beszámolni a fejleményekről. Soha életemben nem láttam olyan dühösnek, indulatosnak, pedig hosszú ideig dolgoztam vele együtt. Azt mondta, ilyen ostobaságot nem írt le senki. Kérte, hagyjam magára, gondolkozik, mit lehet tenni. Sokat nem lehetett. Ha kiderítteti, melyik régi ember csempészte be azt a négy szót, azonnal rásüti a bélyeget a nemzetközi közösség, hogy mégis irredenta szándékai vannak. Ha nem ratifikálja az Országgyűlés a szerződést, súlyos diplomáciai bonyodalmakra számíthatunk, elveszíthetünk egy jószomszédi viszonyt, hiszen a fiatal Ukrajna akkor potenciálisan barátnak számított.
