Csurka István esetében írói munkásságának részeként tarthatjuk nyilván az ilyen kijelentéseket, hiszen ő is csak hallhatta valakitől, valószínűleg éppen Raffay Ernőtől.
 

Mindkét oldal árgus szemekkel figyelt minden nemzetpolitikai lépést, ami az elszakított nemzetrészekkel volt kapcsolatos. Az alapszerződésben a következő mondat verte ki a biztosítékot: „A felek tiszteletben tartják egymás területi épségét, és kijelentik, hogy egymással szemben nincs és nem is lesz területi követelésük.” A miniszterelnök és a kormány által jóváhagyott szövegben nem szerepelt az „és nem is lesz” kitétel. 

A Kijevbe indulás előtt mégis belekerült! A vád: örökre lemondtunk Kárpátaljáról. Mielőtt továbbmennénk, kijelentem, hogy ez egy ostoba és történelmietlen felfogás. Semmi sem örök és megváltoztathatatlan. Az „örök és megbonthatatlan szovjet–magyar barátság” sem volt az, pedig szerződésbe foglalták. Ilyen értelemben felesleges is az a négy szó, de ha ott van, az sem számít sokat. A helyénvaló szöveg: elismerjük a határokat, nincs területi követelésünk.

Azonnal bementem Antall Józsefhez beszámolni a fejleményekről. Soha életemben nem láttam olyan dühösnek, indulatosnak, pedig hosszú ideig dolgoztam vele együtt. Azt mondta, ilyen ostobaságot nem írt le senki. Kérte, hagyjam magára, gondolkozik, mit lehet tenni. Sokat nem lehetett. Ha kiderítteti, melyik régi ember csempészte be azt a négy szót, azonnal rásüti a bélyeget a nemzetközi közösség, hogy mégis irredenta szándékai vannak. Ha nem ratifikálja az Országgyűlés a szerződést, súlyos diplomáciai bonyodalmakra számíthatunk, elveszíthetünk egy jószomszédi viszonyt, hiszen a fiatal Ukrajna akkor potenciálisan barátnak számított.

Kevésbé tájékozottaknál felmerülhet a kérdés, miért volt szükség erre a szerződésre, és jó volt-e nekünk. Ukrajna számára létfontosságú volt minden szomszédjával úgynevezett alapszerződést kötni, hiszen a Szovjetunió jogutódja Oroszország volt, az új államalakulat ezért légüres térben mozgott. Létét és határait akarta garantálni. Ez indokolt és mindenki által elfogadott álláspont volt. Ugyanakkor számunkra nagyon fontos volt éket verni az újraszerveződő kisantanterők közé (Románia, Szlovákia, Szerbia), nehogy partnerre találjanak Kijevben. Elég feladat nekünk három potenciális ellenféllel szembenézni, Keleten (Ukrajna) és Nyugaton (Ausztria, Szlovénia, Horvátország) legyen biztonságos hátországunk.

Volt azonban még egy nagyon fontos körülmény. 1991. május 31-én Budapesten aláírták a „Magyar Köztársaság és az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság együttműködésének elveiről a nemzeti kisebbségek jogainak biztosítása területén” címet viselő megállapodást. Ez a dokumentum az akkori nemzetközi gyakorlatnak megfelelő jogokat és védelmet írt elő a két országban élő őshonos nemzeti kisebbségeknek. Csak a területi autonómiát nem mondta ki, de a személyi elvű, kulturális autonómia gondolata benne volt. Ezt a dokumentumot az alapszerződés megerősítette, és leszögezte: „A felek egyoldalú és közös lépéseket tesznek, hogy előmozdítsák e kötelezettségek végrehajtását.”

Az ominózus alapszerződést 1993. május 11-én ratifikálta a magyar Országgyűlés 223 igen, 39 nem és 17 tartózkodás mellett. 107-en nem szavaztak. A nemek és a tartózkodások kizárólag a kormánypárti koalícióból kerültek ki. Több kormánytag nem szavazott. A vitában az alapszerződés legfőbb támogatója az MSZP volt, amelynek elnöke kirobbantotta a botrányt. Sikerült újabb éket verni a kormányzó erők soraiban.

Ennyit arról, hogy az akkori magyar kormány nem képviselte a nemzeti érdekeket. Az már más kérdés, hogy Ukrajna mindebből semmit sem tartott be. De 1991 és 1993 között mindent megígért, mindent aláírt, potenciális barátnak, szövetségesnek számított. Mindezt nemzetközi pozíciójuk megszilárdításáért tették, és azért nem tartották be, mert féltek a mintegy 12 milliós orosz ajkú kisebbségüktől.

Végül egy megjegyzés. Ma nincs olyan történelmi pillanat, hogy érdemes lenne határkérdést feszegetni. Kontraproduktív, és veszélyeztetné a magyar külpolitika sikerességét. Ugyanakkor töretlenül és elszántan harcolni kell külhoni magyar nemzettársaink tényleges és teljes körű autonómiájáért.

A szerző nemzetpolitikai szakértő 

*

A magyar útról letérni büntetlenül nem lehet

Némi büszkeséggel tölt el, hogy A horvátoknak sikerült – Vajon Magyarország is képes lesz kiszabadulni a történelmi fogságból? című írásom nagy visszhangra lelt, hiszen ez is volt a célom: vitát generálni a rendszerváltoztatás utáni önfeladó nemzetpolitikáról. Nem önmagam szórakoztatására nyúltam a kényes témához, hanem azért, mert a konzervatív oldalon újra felerősödni látszanak a simulékony hangok és törekvések. Pedig Orbán Viktor és a kormányzó pártok az elmúlt tizenhárom évben visszaadták a nemzet önbecsülését. A miniszterelnök tusványosi beszédéből is visszaköszönő eltökéltség, az általa kijelölt egyenes „magyar út” nemzettársaink millióit készteti bátor és büszke kiállásra, összetartozásunk nyílt megvallására.

A számos megerősítés és biztatás mellett ugyanakkor több kritika is érkezett publicisztikámra. Ezek közül valóban Csóti György, az MDF és a Fidesz korábbi képviselőjének, Antall József közvetlen munkatársának, a Magyar Demokrata Fórum hivatalvezetőjének reakciója érdemes viszontválaszra. Itt is köszönöm Csóti Györgynek, hogy építő szándékomat nem kérdőjelezi meg, s inkább a korszak dilemmáit tárja a nagyközönség elé – az antalli örökség védelmében. Antall József személye valóban megérdemli a tiszteletet, magam is nagyon örültem Köbli Norbert és Lajos Tamás korszakos alkotásának, a Blokád című filmnek, hiszen a néhai kormányfő nem érdemli meg, hogy az utókor az epét hányó, vért köpködő szabad demokraták és más liberálbolsevikok torz lencséjén keresztül értékelje a munkásságát. Ugyanakkor a rendszerváltoztatás árulásokkal és hitványsággal teli korszaka nem úriembert, hanem hadvezért, valódi államférfit kívánt volna Magyarország élére. 

Ma már nem is vitatható, hogy Antall a bizalmát olyan emberekbe helyezte, akik arra, illetve hazánk kormányzására nem voltak méltók. A kor hiteles tanújaként Csóti György válasza számomra igazolja mindazt, amit a vitát generáló cikkemben leírtam. Hogy miközben például Horvátország meg tudta fordítani a történelem kerekét, s a lehető legnagyobb győzelemmel zárta le a szerb–horvát háborút, addig az MDF-kormány a legminimálisabb nemzeti érdekérvényesítésre sem volt képes. Bár a legtöbb indulatos reakcióhoz hasonlóan Csóti is azon a megjegyzésemen akadt fenn, hogy az akkori kormányzásra rálátó releváns források, köztük Bíró Zoltán, Raffay Ernő és Csurka István szerint a Szovjetunió felbomlásakor reális esély nyílt Kárpátalja visszaszerzésére, s Antallék nem éltek a lehetőséggel, valójában ez a kérdés a cikkben teljesen mellékes elem. 

Iskolapéldaként ugyanis egy teljesen tényszerű esetet hoztam fel, miszerint Jeszenszky Géza és társai 1991. december 6-án úgy írták alá az ukrán–magyar alapszerződést, hogy öt nappal korábban népszavazást tartottak Kárpátalja teljes területi és politikai auto­nómiájáról, s 92 százalékos részvétel mellett az elsöprő többség a területi autonómiára és a Kijevtől való politikai függetlenségre szavazott. Az Antall-kormány tehát semmibe vette a kárpátaljai magyarságot, hiszen az ukrán kormány a nép döntésének végrehajtása helyett a Magyarországgal kötött szerződést lobogtathatta.

Megdöbbenésemre maga Csóti György írja le: Antall József éktelen haragra gerjedt, amikor megtudta, hogy Horn Gyula körei belecsempésztek a szerződés végleges szövegébe négy szót, amivel úgymond örökre lemondtunk Kárpátaljáról.

Huth Gergely

Borítókép: Illusztráció (Fotó: MTI/Rosta Tibor)