A szélesen értelmezett magyar jobboldal egésze mint szuverenista–kereszténydemokrata pártszövetség, nemzeti-konzervatív értelmiségi holdudvar, társadalmi mozgalom és az a több mint hárommillió magyar, aki nemrégiben szavazott rá, egy szélességében és mélységében is tagolt, szervesen fölépült történelmi erő. Legalább százötven éves elméleti-gyakorlati hagyomány áll mögötte, három egymást követő és együtt dolgozó nemzedék alkotja, hivatása pedig nem kevesebb, mint – találó reformkori kifejezéssel élve – a „magabíró Magyarország” XXI. századi megvalósítása. Történelmi feladat, roppant felelősség.

A kétezres évek mélyén, ellenzéki időkben, miután a polgári-nemzeti oldal elvesztette a 2002-es és a 2006-os választást is, és néhány évig úgy tűnt, hogy a posztkommunista–liberális blokk fogja középtávon meghatározni az ország sorsát s vele a rendszerváltoztatás utáni Magyarország arculatát, szívós és kitartó munka kezdődött. A magyar jobboldal politikai ereje, azaz a rendszerváltó, antikommunista Fidesz a vereség után azonnal megkezdte a polgári körök megszervezését. 2003-ban néppárttá bővült, 2005 végén szövetséget kötött a ­KDNP-vel, 2006 őszén megnyerte az önkormányzati választást, 2008 tavaszán az általa kezdeményezett szociális népszavazást, 2009 nyarán az európai parlamenti választást, majd 

Ez volna röviden annak a politikai-társadalmi mozgósításnak az eredménye, amely a húsz éven keresztül végzett szervezőmunka sikerének köszönhető. A Fidesz–KDNP-pártszövetség létrehozása, a polgári köröktől a békemenetig terjedő népi-nemzeti mozgalmak energiájának felszabadítása, valamint a közvélemény erejének becsatornázása (népszavazás, nemzeti konzultáció) mind-mind oda vezetett, hogy mára az országos közép jobbra van. Ha valami, akkor ez biztosan történelmi változás.

A rendszerváltoztatásban részt vevő két nemzedék, vagyis az idősebb lakitelekiek és a fiatalabb, Bibó-szakkollégista generáció adta az 1987–88-ban induló polgári gondolat törzsgárdáját, melyeket az MDF és a Fidesz intézményesített. Előbbi az Antall- és Boross-kormányok fő működtetője volt, társulva két újjáalakult történelmi párttal, az FKGP-vel és a KDNP-vel, utóbbi pedig az ezredfordulós polgári kormány derékhadát adta, koalícióra lépve a kisgazdákkal és az MDF maradékával. A politikai tehetség és a páratlan teljesítmény mellett az 1990 és 2006 közötti – jórészt a posztkommunista struktúrák által gerjesztett – belpolitikai viharok szelei is hozzájárultak ahhoz, hogy végül egyedül a Fidesz és a KDNP tudott állva maradni az 1989-ben valódi rendszerváltást akaró pártok közül, amelyek aztán annak rendje s módja szerint történelmi szövetségre is léptek egymással. 

Ezzel párhuzamban járt egy legalább ennyire fontos konszenzusteremtő tevékenység, amely a szervezett és megszerzett tömegtámogatás mellé a kulturális egyetértés és jóváhagyás támasztékát fejlesztette ki. Ha a politikai fejleményeket 2002-től számítottuk, akkor ebben az esetben is itt kell fölvennünk a fonalat: a választás előtt, februárban nyitotta meg kapuit a Schmidt Mária történészi koncepciója alapján készült Terror Háza Múzeum, és utána, augusztusban jelent meg Lánczi András Konzervatív kiáltványa. A két Széchenyi-díjas professzor alkotása gondoskodott a történetpolitikai és a politikai filozófiai alapról, amelyre lehetett építkezni. 

A 2004 és 2009 közé eső Gyurcsány-évek idején volt bizonyos romantikája széllel szemben túl konzervatívnak és túl fiatalnak lenni egyszerre, mégpedig a neoliberális reformdühöngés ellenében. A szocialista–liberális neojozefinizmus 2007–10 között határozottan szembe találta magát az ifjúkonzervatívokkal, más néven a polgári under­ground fórumaival (Jobbklikk, Konzervatórium, Mandiner, Reakció). Az ekkor létrehozott struktúrák, a Kommentárt és a Tranzitot fenntartó Kommentár Alapítvány vagy a Fidelitas Utolsó Figyelmeztetés című értesítőjét, majd lapját folytató Reakció magazin és az abból alakult online és print Mandiner máig meghatározóak a mai harmincas-negyvenes jobboldaliak életében, de jelentős hatással vannak az eggyel előbbi és későbbi kohorszokra is.

Maga a Tranzit-folyamat 2009 decembere óta tart, benne tavaszi és őszi konferenciákkal és immár kilencedik alkalommal a szokásos nyári nagyrendezvénnyel. Ehhez hozzá kell adni a könyvbemutatók, választási eredményvárók és szezonnyitó bulik, valamint a koronavírus-járvány alatti Garázsviták sokaságát, hogy lássuk: élő, vibráló, vitázó és egyetértő közösségről van szó. 2016-ban indult útjára a Tranzit közéleti képzése, amelyet ez idáig féltucatnyi évfolyam végzett el, készül a korai Makovecz-épületekkel bíró, egykori nyaralótelepből kialakított balatonszepezdi központ, és rekonstrukció alatt áll a fővárosi Puskin utcában található régi tisztviselő-kaszinóból kiálmodott Tranzit Ház.

Éppen napjainkban zajlik a szám szerint 34. négynapos rendezvény Tihanyban. A nyári találkozók egyébként is a tranzitosok legfontosabb közösségi eseményei: először, 2011 során Sopronban, majd két alkalommal, 2012-ben és 2013-ban Kőszegen, 2017 óta pedig most hatodjára Tihanyban. 

 Ahogyan a Kommentár fejlécén a „közösség, hagyomány, szabadság” jelmondat olvasható, úgy a Tranzit is ennek jegyében működik. Amint a főszervezők hitvallása szól, ezen értékek mentén kezdte meg működését 2009-ben a Tranzit rendezvénysorozat. Első konferenciánkon alig százan voltunk, ma már több ezren vagyunk. Szép lassan a Tranzit rendezvénysorozat Magyarország legnagyobb közéleti rendezvénysorozatává vált. Tusnád, Tihany, Kötcse – íme, a magyar jobboldali gondolat megannyi izgalmas helyszíne.

Miért fontos a Tranzit-sztori? Nem önmagáért, hanem mert kicsiben valósítja meg azt, amit a magyar jobboldal a rendszerváltoztatás óta eltelt egy emberöltő alatt nagyban. Mivel – a Századvég idén megjelent konferenciakötetének címével szólva – kiválóan demonstrálja a „magyar konzervatívok sikeres harminc évét”. Mégpedig azért, mert közösségben gondolkodik és cselekvő természetű. Amint a tavaly megjelent Tihanyi jobboldal című, a Kommentár első öt évfolyamának szövegein alapuló zsebkönyv tétele szól:

A szerző történész–politológus, a Kommentár főszerkesztője