A következő percben már vad tiprással rohantak a koporsóval a korcsmaszobába. Majd szétvetették az ősi ajtófélfákat, amint rettentő horzsolódásban bezsúfolódtak. A koporsót lezökkentették a szegletben egy padra, a sötét szobában, emberek és asszonyok egymásba torlódva, úgy, hogy mindenki könyöke a más hasába vájt, vad őrületben voltak boldogok. És künn még mindig, mindig szomjas-dühösen nyomták egymást a korcsmához, mintha az élet halálos grimaszokkal rémítené őket az egyetlen menedékbe. És ott benn, a sáros, izzadó, elrekedt alakok, mint veszett barmok kezdték bőgni: — Pálinkát, Schönberger bácsi, pálinkát! 

Az öreg előkerült s bár minden erkölcse s hite visszahorkant ettől a szörnyűségtől, ragadósan nyájas arcot vágott, fiaimnak nevezte őket. Valahogy sikerült a középen lógó kerek, pléhvel fedett lámpát meggyújtani. A füstös lámpa vörös-sárgává tette e hulló embereket, akik üvöltve üdvözölték e beteg világosságot. Az asztalokat végig rakták pálinkával. A tömeg künnmaradt része betódult az udvarra, ott fogyasztotta állva a maga részét, az okosabbak vagy tisztábbak pedig haza illantak. A jegyző fiatal, szeplős fia, aki nem osztotta apja pártalakulásait s minden duhajkodás pártján volt, nagy rikoltással egy fekete, vézna alakot cibált be. Ez volt az utolsó nagy kő, mely végső őrült tajtékzásba hozta a felrázott emberlöcsedéket. Balog Jancsi, az egyetlen cigány volt, hegedűjével a hóna alatt. 

Egyszerre – rémes felordításban – ötven kar lódította az asztal tetejére. Beletöltöttek egy félüveg pálinkát s a megbódult alakok üvöltözték: – húzzad, húzzad! A cigány – féloldalra hajolva – veszett nekirohanással kezdte tépni hegedűjét. És akkor minden eszét dacos elhajítással dobta el magától a mámorba szabadult nép s egy elképzelhetetlen vad haláltáncban kezdett rángani. A kiböfögött kolbász és hagyma, az egymáshoz dörzsölt testek izzadt, sajt szaga, a pálinkabűz, a csizmák s a felhecceit vágy vad bűze, a lámpa apró, fekete korommal telt petróleumos lehellete izzó pokoltengerré tették a szoba levegőjét, melybe vad fúriák és üvöltő hímek dobálták be, vad ugrásokban eltorzult fejüket. Néha elnyújtott görcsökben vadul jajgató volt a ritmus és halálos a tánc: »Egykor én is boldogul éltem, Szerencsémet boldognak véltem. De látod-e, nem szánod-e szörnyű esettyit, De látod-e, nem szánod-e szörnyű esettyit? Ami fénylik nem mind arany’a, Amit mondnak nem mind igaz’a! Esztendőben, vagy kettőben válik egy igaz, Esztendőben, vagy kettőben válik egy igaz.«

A ritmust ólom csizmáikkal úgy vágták bele a földbe, mintha a vén mostohának egyszerre akarnának visszafizetni minden izzadt meghajlást, aggodalmas éjszakát, halálos kenyeret. Majd kurtább ütemben, nekifutott lihegéssel toporzékolták, kurjantották be az éjszakába: »Őszi rózsa s tavalyi, Gyürki Zsuzsa hazai!« Ez az örök falu, a magyar falu, az ősi végzet megújuló marionettjei. A megrugdalt, agyontaposott emberhúsból vad démonok szálltak ki s a felriasztott lélek kiterjengett, mint Salamon lelke a ledömöckölt üvegből. Ledobva minden börtönt, törvényt, a rája fegyelmezett ezer éveket, dacos vállrántással rázta le a poklot és a súlyos Istent és nyomorult élete s a rettegett halál között szilaj »csakazértissel« ropta be kedvét az éjszakába. A felszabadító mámor, mint egy őrült kocsis korbácsolta őket egy ismeretlen végtelen felé. És e vad mének és veszett, lihegő kancák rettentő nyerítéssel, vihogással rohanták tovább a halálba zúduló élet vad mámorát. 

Közben egy-egy percre lehullott a cigány karja, az üvöltő szájakat betapasztotta a pálinka csókja, aztán újra, fáradhatatlan veszett sodrással, kezdődött a szilaj forgás A fiatal kovács hatalmas testével éktelen keringőbe ragadott egy hullámos testű rögnimfát s pogányul nekivágódtak a koporsónak. A gyönge deszkafedél lepattant, a kovács egy percre hátra hökkent, azután a részeg felcsapó humorával ordította: – Adjunk inni Ferenc bácsinak! Harminc hang bőgte utána, vad röhögés zuhogott a sűrű levegőbe, az öreget felültették koporsójában, dermedt kezeibe nyomták az ősi vigasztalást. Az öreg széles száján még ott fagyott a régi mosolygás, de püffedt orra már borzasztó megindulásba torzult. Nagy, szürke szemei félig alásüllyedve néztek kifelé. Az öreget körül tombolták, éljenezték s az ördögi tánc tovább hullatta sodrát.”

Irodalmunk egyik legmegindítóbb s egyben legborzasztóbb pillanata ez. Leírása annak, amit Szophoklész az Antigonéban örök érvénnyel hagyott örökül ránk, mintegy ránk emelve vádló tekintetét: ha elhagyod az isteni törvényeket, elhagysz mindent, elhagyod ember mivoltod. S nincsen emberi törvény, mely felülírhatná az isteni törvényeket. A halott tisztelete, a végtisztesség megadása pedig isteni törvény. Miképpen az is, hogy ártatlant, védtelent soha nem bánthatsz, és nem lehetsz kegyetlen senkivel sem, még legádázabb ellenségeddel sem.

Nézem az iszonyat képeit. Az ötévesforma zsidó kisfiút, akit odadobtak kortársai kegyetlensége elé, s a felnőttek, akik filmezik a rémült gyermeket, nagyokat röhögnek közben. Nézem a zsidó öregasszonyt, kinek kezébe gépfegyvert nyomtak és a győzelem jelét mutattatja vele egy istentelen, barbár, vad, kegyetlen állat. Nézem a lemeztelenített, megcsonkított és meggyalázott nő holtteste mellett pózoló, röhögő patkányokat. Nézem, ahogy egy sebesült, magatehetetlen, kezeit megadásként felemelő filippinó munkás fejét kapával levágják. Olvasom a túlélők beszámolóit, hogyan erőszakolták meg a zsidó lányokat a már megöltek és megcsonkítottak holttestei mellett, nézem, ahogy berontanak egy zsidó házba, ahol a gyermekeire ráfekvő asszony könyörög kegyelemért, amit nem fog megkapni, mert kegyelmet csak az ember ismer – ezek nem. S olvasom valamelyik vezetőjük nyilatkozatát, ezt:

„Izrael csak az első célpont volt. A mi törvényeink lesznek érvényben az egész bolygón, nem lesznek többé zsidók vagy keresztény árulók.”

Igen, ezt mondta Mahmúd al-Zahar, a Hamász egyik vezetője.

És igen: mindezek ismeretében szerte Nyugaton, Berlintől Kanadáig arabok tódultak az utcára, s ünnepelték az isteni törvényeket elhagyó barbárok, a gyávák, a nem emberek „hőstetteit”. Berlinben az arab csőcselék, az arab „emberlöcsedék” kitódult az utcára, s azt üvöltötte, hogy „mocskos zsidók!”.

S most néznek a németek, néz a Nyugat, a pogány hedonizmusba ájult Nyugat, amely magára szabadította, magára rántotta ezt az iszonytató „emberlöcsedéket”, s kínjában csak annyit tud hörögni, hogy „Még, még, még, még, még, ennyi nem elég”.

Igen. A Nyugat lelkén fog száradni minden kiontott vér, amelyet ezek az Európára szabadított barbárok, ezek az isteni törvényeket elhagyó szörnyetegeket ki fognak ontani. Mert ki fognak ontani: „Izrael csak az első célpont volt. A mi törvényeink lesznek érvényben az egész bolygón, nem lesznek többé zsidók vagy keresztény árulók.” 

Izraelnek pedig adjon erőt az Isten, hogy úrrá tudjon lenni ezeken az istentelen, nyomorult, gyáva barbárokon, ezeken a patkányembereken. Ámen…

Borítókép: Illusztráció (Fotó: Fatima Shbair)