Lassan két hónapja, hogy a Hamász barbár terroristái súlyos támadást intéztek Izrael ellen. A rengeteg polgári áldozat, a több mint kétszáz elrabolt túsz sokkolta az országot. Senki nem gondolta volna, hogy ez megtörténhet. Hiszen eddig a világ egyik leghatékonyabb titkosszolgálati közössége és a térség legerősebb hadserege immár évtizedek óta sikeresen óvta polgárai békés életét. Csupán elszigetelt terrorakciók érték őket, most mégis megtörtént ez a tragédia, és mindenki válaszokat vár arra, hogy mi romlott el.
Nekünk is szolgálhat tanulságokkal, ha megvizsgáljuk az előzményeket. Izrael meglehetősen frusztrált állapotban érkezett el október hetedikéhez. Egy évvel ezelőtt alakult meg a legújabb Netanjahu-kabinet, amelyben jobboldali, nemzeti és vallási alapú pártok képviselői alkottak koalíciót. A miniszterelnök első beszédében leszögezte, hogy további arab államokkal kíván békeszerződéseket kötni, mert szerinte ez az alapfeltétele a palesztinkérdés megoldásának is. Már ekkor igyekezett megnyugtatni az izraeli közvéleményt, hogy a demokrácia életképes az országban, ne higgyenek az ellenzéki félelemkeltésnek. A hatodik Netanjahu-kormány megalakulása közben tüntetők demonstráltak a kneszet épülete előtt. Ez a feszült helyzet még rosszabbra fordult, amikor ez év során igazságügyi reformot jelentett be a kormány.
Ennek talán legfontosabb eleme a legfelsőbb bíróság azon jogkörének a felszámolása volt, amely szerint eddig érvényteleníthette a mindenkori kormány döntéseit, amelyeket úgymond „túlzónak” tartott. Emellett a bírák kinevezésébe is nagyobb beleszólást kívánt az új kormány.
Ezt követően szinte egyik pillanatról a másikra súlyos belpolitikai válság alakult ki. Az ellenzékbe szorult politikai pártok az idén nyáron már Izrael pusztulását, az ország katasztrófáját vizionálták. A fékek és ellensúlyok rendszerének felszámolásával vádolták meg a kormányt.
Egymás után alakultak meg a hangzatos nevű, civilnek mondott szervezetek, amelyek a szerintük szélsőségesek és őrültek által vezetett kormány megbuktatását tűzték a zászlajukra. Naponta tízezrek vonultak a nagyvárosok utcáira, ahol rendre összecsaptak a rendőri erőkkel. Érdekes módon a tüntetések helyszínei között az izraeli hadsereg központja is helyet kapott. Talán nem véletlenül. Ahogy az sem lehetett véletlen, hogy
a biztonsági szolgálatok és a hadsereg korábbi vezetői is rendre felszólaltak a kormány elleni demonstrációkon. Sőt tartalékos pilóták jelezték, hogy ennek a kormánynak nem fognak szolgálni, megtagadják a parancsokat.
Hát ilyen előzmények után érte az iszlamista támadás októberben Izraelt. Hónapok óta tartó tömegtüntetések, a biztonsági szolgálatok és a hadsereg módszeres elbizonytalanítása, végeredményben a demokratikusan megválasztott kormány lejáratása előzte meg a Hamász akcióját. Ebben a nehéz és veszélyes belpolitikai helyzetben vallott kudarcot a titkosszolgálat és a hadsereg. Amikor Benjamin Netanjahu a közösségi oldalán leírta, hogy ő előzetesen semmilyen jelzést nem kapott az illetékesektől, elszabadultak az indulatok. Olyan össztűzbe került a miniszterelnök, hogy rövid időn belül visszavonni kényszerült az állítását, majd bocsánatot is kért a szavaiért. (Noha állítása igazságtartalmát érdemben senki sem cáfolta meg.) Nyilván olyan erős nyomás alá helyezték, hogy ezt látta a megfelelő lépésnek. Azonban ezzel csak olajat öntött a tűzre. Az ellenzék azonnal totális támadást indított ellene, mondván, kibújik a felelősség alól, a biztonsági szerveket hibáztatja.
Az ellenzék vezetői a hadsereg melletti kiállással demonstráltak Netanjahu állítólagos támadásával szemben. Tették ez úgy, hogy a miniszterelnök a hadsereg elit felderítési egységében szolgált, számos éles bevetésben vett részt, az egyikben meg is sebesült.
Bátyja, Jonatán pedig a híressé vált 1976-os entebbei (Uganda) sikeres túszszabadítási akciónak volt a parancsnoka és egyben az egyetlen halálos áldozata. De mindez akkor már nem számított, a médiaúthenger elindult. Amit nem sikerült elérni az utcai tömegdemonstrációk során, azt most azzal remélik, ha a Hamász-támadást egyedül Netanjahu nyakába varrják.
Az elmúlt napokban a mértékadó, hiteles és persze mindenkitől független balliberális média nemzetközi szintűvé emelte a támadást. A The New York Times, a Financial Times, a The Wall Street Journal, a Reuters és még sokan mások adták egymásnak a szót. Szerintük a zsidó történelem legrosszabb miniszterelnökét le kell váltani; középre húzó egységkormány kell az országnak; a szélsőjobboldal zsákutcába vezette az országot; Netanjahu megosztotta a nemzetet és a hadsereget, és a korrupciós vádak is újra terítékre kerültek. Ezt követte számos volt katonai és rendőri vezetőnek a miniszterelnök munkáját elítélő nyilatkozata. Majd az üzletemberek aggodalma következett, hogy mi lesz Izraellel, ha ez a vezetés marad. Végül pedig egy friss közvélemény-kutatás is napvilágot látott, amely szerint a támadás óta az ország lakosságának alig öt százaléka bízik meg a miniszterelnök szavahihetőségében.
Mindeközben pedig Benjamin Netanjahunak irányítania és vezetnie kell egy háborúban álló országot.
Hiába az egységkormány, hiába a brutális támadás, semmi nem számít. Csak az, hogy minél előbb meg lehessen buktatni és lehetőleg végleg ki lehessen iktatni a politikai életből Netanjahut.
Ha ilyen szemmel nézzük a legfrissebb felvételeket, akkor látjuk, ahogy hetek alatt éveket öregedett. Talán már tisztában van a saját sorsával, de az országa jövőjét, biztonságát tartja szem előtt, ezért igyekszik még mindent megtenni. Mert tudja, hogy Izrael léte ezekben a hetekben dől el. Talán igaza lesz Robert C. Castelnek, aki a napokban azt írta, a fegyvertelen zsidó most döbben rá, hogy a világ nem úgy működik, ahogy azt fél évszázada hazudja magának. De ha a szakértő téved, akkor annak következményei beláthatatlanok lesznek Izraelnek és azután nekünk is.
A szerző az Alapjogokért Központ biztonságpolitikai szakértője
