Azt mondhatnánk, hogy a populizmusnak nem igazán tudományos, társadalomtudományos vagy politológiai értelemben van jelentősége, sokkal inkább egy politikai vagy közéleti fogalomról van szó – annak ellenére is, hogy számos tudományos szerző próbálkozott azzal, hogy a populizmust valamifajta politikai ideológiának vagy politikai rendszernek írja le. Jelentősége e szónak sokkal inkább egy politikai üzenet, egy minősítés, amellyel a legtöbb esetben egy negatív jelenséget kíván minősíteni az, aki használja akár szóban, akár írásban. Ebben az értelemben pedig ez egy szitokszónak vagy „szitokjelzőnek” tekinthető, már csak azért is, mert aki – leginkább a baloldal – egy jobboldali politikust, egy pártot, egy kormányzatot, egy miniszterelnököt stb. ezzel a fogalommal kíván jellemezni, akkor sokkal inkább az jön elő, hogy ez vagy az a politikai aktor „populista”.

A liberalizmus és a demokrácia nem természetes szövetségesei egymásnak. Azért nem, mert a liberalizmus alapjaiban elitista eszme, míg a demokrácia plebejus, vagyis népi indíttatású gondolat. Ez sokáig nem volt világos, amíg a két koncepció a gyakorlatban összefonódott egymással, ami nagyjából a második világháborútól a rendszerváltásig tartott a nyugati világban. Az utóbbi két évtizedben viszont kezd újra szétválni a két koncepció egymástól, s a fősodornak nevezett liberális irányzat megpróbálja elsöpörni az útból a demokráciát.

A liberalizmus abból indul ki, hogy mindig van egy kiválasztott réteg, amelyik méltó arra, hogy egy országot vagy a világot vezesse. Nálunk így gondolkodik önmagáról a Gyurcsány Ferenc és Dobrev Klára által vezetett DK vagy a fővárosban Karácsony Gergely és csapata. Az ugyan nem jelent bajt nekik, ha ez a réteg szabad választásokon kerül hatalomra, hiszen így nagyobb a legitimitása, de ha ez nem megy, mert a „tömegek”, a „plebs” ostoba döntéseket hoz, akkor más módon is meg lehet szerezni a hatalmat: külföldi segítséggel, informális úton, gazdasági befolyással, uniós támogatással, médiauralommal stb. 

A XXI. század második évtizedében már jól látszik, hogy jelenleg egy globalista, nemzetek feletti, óriási erőforrásokkal rendelkező pénzügyi, politikai és médiaelit az, amelyik vindikálja magának a jogot arra, hogy uralkodjon, s ehhez a liberalizmus eszméjének mai, eltorzított változatát használja fel. Ebben segít a hazai balliberális ellenzéknek is a DK-tól a Párbeszédig, amikor ellátja pénzzel, paripával és fegyverrel. A demokrácia ezzel szemben áll: a demokratikus eszme szerint minden hatalom forrása a nép, tehát az általános választójogon alapuló szabad választások adják a demokratikus rendszer kiindulópontját. Ez az alfa és az ómega. Ezt vallják a magyar szuverenista és konzervatív, nemzeti erők, ezt vallja az Orbán-kormány.

A liberalizmus tehát a „fent”, míg a demokrácia a „lent” filozófiája és gyakorlata. Másfelől a liberalizmus az egyént és a kisebbségek jo­gait védi, a demokrácia viszont a többség uralmát hangsúlyozza. Hogyan is férhetnének meg egymással? A liberalizmus már a kilencvenes évektől fokozatosan elfordult a demokráciától, s ma már ennek látványos jeleit adja mind itthon, mind a nemzetközi életben.

Itt jegyezném meg, hogy Magyarországon először az SZDSZ volt az a párt, amelyik kifejezetten a liberalizmus elitizmusát képviselte; már akkor az volt az alapállásuk, hogy léteznek az általuk kiválasztott „szakemberek”, akik mindenkinél mindent jobban tudnak, különösen azt, hogy miként kell egy országot irányítani. Ezért is volt számukra a demokrácia, a választás nyűg, ami akadályt jelent azelőtt, hogy ők uralkodhassanak a „plebs” felett, amely nem ért semmihez, irányításra, méghozzá az ő irányításukra szorul. Számukra már az Antall-kormány is hozzá nem értő, „populista” volt, nem beszélve később az Orbán-kormányról, illetve a Fideszről.

A tágabb értelemben vett Nyugaton azonban – ezt jól tudjuk – a XXI. században a globalista liberalizmus vált fősodratú véleménnyé, ez jelenik meg döntő többségében a szakirodalomban, az egyetemeken, a kutatóintézetekben, nem beszélve a médiáról, ez a fajta közbeszéd hatja át a mindennapokat, ezért válik a populizmus, a populista egyfajta mindennapi szitokszóvá, amely az esetek döntő többségében valójában tartalmatlan, semmitmondó vádaskodás egy nem szeretett, nemkívánatos politikai rendszerrel vagy adott országgal szemben, legyen szó Donald Trump Egyesült Államokjáról, Kaczynski Lengyelországáról vagy Orbán Magyarországáról.

Utóbbi azért is állítható, mert a neoliberálisok számára a valódi társadalmi tudás nem a választók hektikus és tájékozatlan többségénél rejlik, hanem a felkészült, szakmailag kompetens egyénnél, aki leginkább közgazdász, pénzügyi szakember, és átlátja a globalizmus bonyolult gazdasági és pénzügyi folyamatait, egyben a piac szereplője. Ebben az összefüggésben a (neo)liberális demokrácia nem más, mint a globális piac szereplőinek, szakértőinek helyzetbe hozása, kiszolgálása a többséggel szemben is. Másképpen: a demokráciában is a legtehetségesebb és legdinamikusabb egyének és csoportok uralma kell hogy érvényesüljön, s ők ezen a terepen találhatók.

Összegzésképpen: a globalista liberálisok szerint egy modern kori arisztokráciára van szükség, amelyet mai szóval leginkább elitokráciának nevezhetnénk. Az elitokrácia azért jó szó, mert a demokrácia ellentéte: elitokrácia, tehát a népuralom helyett az elit uralmát jelenti. És itt bezárul a kör: a globalista liberalizmus ebben az eltorzított, az eredetitől fényévekre eltávolodott formájában nem más, mint demokrácia nélküli elitizmus.

Hogy a végén játsszak egy kicsit a szavakkal, illetve kicsit viccelődjek a felkapott fogalommal: mi ez a világmegváltó szerepfelfogás, ha nem éppen maga a megtestesült populizmus? S nem éppen ez az, amit Gyurcsánytól kezdve mondjuk Szabó Tímeáig képvisel a magyar balliberális ellenzék? Szóval kik is valójában a populisták, ha van egyáltalán bármi értelme e fogalomnak?

Borítókép: Illusztráció (Fotó: Jean-Christophe Bott)