A diákszállóból kifelé menet egy tányérsapkás férfi csatlakozott hozzá. „Ne kérdezze a nevemet, hallottam, hogy mit mondott a főhadnagy bajtársnak. Csak kövessen. Megmutatom, hol találhat térképet – ezzel a várgondnokság épületéhez kísért.”

Végvári Vazul – a Csuhás – itt deríti fel a Vár barlangrendszerét, hol s merre lehet feljutni, majd ismét eltűnni az ostromlók elől. Később értesítést kapnak Marián alezredestől (Marián István a Műegyetem nemzetőrségét irányította): „Fegyvereket elrejteni! Mindenki azonnal tűnjön el a Várból! Hatalmas szovjet túlerő közeleg.” „Irtóztató csend támadt. Akkor én, a köztük idegen, egész bensőmben remegve belekiáltottam a lépcsőház feszült és bamba csöndjébe: Átveszem a parancsnokságot!” Ez a Dísz tér 3. alatti lépcsőház előterében történt. Néhány éve ott olvasható Végvári Vazulék emléktáblája. Ettől kezdve egészen a harcok végeztéig, november 7-ig a Csuhás, a Barna pópa volt a Vár katonai parancsnoka.

Fiatal életek tucatjait mentette így meg Végvári Vazul, aki – mint évtizedek múlva megtudtuk – 1947-ben iskolánkban, a Toldy Ferenc Gimnáziumban érettségizett. Az ötvenhatos ellenállást számunkra Antall József osztályának 1957-es folyosói néma tüntetése jelentette. Annak is csak a híre, mert mi középiskolás éveinket 1958-ban kezdtük.

De honnan a fenti alcím? A „Fakanál”?!

New York, 1957. október 23-a. A magyar forradalom és szabadságharc kitörésének első évfordulós megemlékezését a Carnegie Hallban tartják. Az esemény egyik szónoka Végvári Vazul ferences rendi szerzetes. Amikor a pulpitustól visszatér a helyére és leül, valaki hátulról befogja a szemét, s a fülébe súgja: „Fakanál”. Vazul válasza: „Te is a Várban voltál!”

„Valakitől kaptam egy dobtáras géppisztolyt. Nálam volt az Esztergomból magammal hozott szerzetesi ruhám, de a harcok idején civilben voltam – emlékezik vissza a Csuhás. – Az ostrom első éjjelén a jelszó »Fakanál« volt. November hatodikán a Bécsi kapunál tüdőlövést kapott egy diák. Odahívtak hozzá. Mivel a szerzetesi engedelmességet megszegve szöktem meg a kolostorból, a kánonjog felfüggesztett papi feladataim gyakorlásában. Mégis megkérdeztem a fiútól: Katolikus vagy? Gyenge hangon válaszolt: Igen. – Ne beszélj, csak kövesd a bánatimát, amit mondok, és én feloldozlak téged az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében. Vigyétek, gyorsan! A fiú kórházba került, felépült, vajon ma merre járhat?”

1959. november 4-én az Egyesült Nemzetek Szervezete szovjet delegációjának New York-i épületében jelentkezett egy harmincéves ferences rendi szerzetes, a budai Vár ellenállóinak egykori parancsnoka. Felajánlotta, hogy hajlandó magyarországi bíróság elé állni 1956-os tevékenységéért, ha a hasonló vádak alapján kivégzésre váró magyar fia­talkorúakat a kommunista hatóságok szabadon engedik és átadják a Nemzetközi Vöröskeresztnek. A szovjet diplomácia nem rea­gált. Ők a mártírokat otthon, sokszor titokban intézik el, s többnyire jeltelen parcellákba hantolják.

Végvári Vazul 1997-ben tért haza, s 2011 ősszén hagyott itt újra, most már véglegesen bennünket. Patriotizmust, emberséget, hűséget tanulhatunk tőle, s nem utolsósorban azt, mit jelentetett a Vár 1956. novemberi ostromának első éjszakáján a „Fakanál”.

A szerző nyugalmazott rádiós újságíró, a Várbarátok Köre Egyesület elnöke

Borítókép: Utcai harcok Budapesten, 1956-ban (Fotó: Fortepan)