Az 1980-as években a banki finanszírozás volt az izgalom forrása. Ezért a Nemzetközi Fizetések Bankja annak szabályozására törekedett. Az akkori bankszabályozás azonban túl kedvezően súlyozta az államnak adott hiteleket. Többek között ez is hozzájárult az államok súlyos eladósodásához. A Nemzetközi Valutaalap, az IMF akkor kihúzott a válságból egyes országokat, mint 1982-ben minket és a lengyeleket is. Harold James amerikai gazdaságtörténész leírja, hogy miként alakult az IMF szerepvállalása annak idején az adósságprobléma megoldásában. Érdekes módon az IMF segítsége vezetett a sokkal hatalmasabb mexikói válság rendezéséhez is. (Mexikó képes volt „visszazsarolni” a hitelezőket ott lévő érdekeltségeik miatt. 1990-ben ezt mi nem tudtuk megtenni. Kis ország voltunk; nem voltak nálunk jelentős külföldi érdekeltségek.) De egyébként is látszott, hogy a bürokratikusabb IMF-megoldást megelőzően Mexikó esetében maga az Egyesült Államok lépett a Fed kölcsönével. Vagyis a végső hitelező csak Amerika lehet. Az amerikai érdektől függ, kinek segítenek.
Az Egyesült Államok akkor rendszerszerű megoldáshoz folyamodott. Ez volt a Brady-terv. Amerika garanciát vállalt a fejlődő országok államadósság-papírjaira. (Minket sajnos nem segített.) Ment is a folyamat rendben. Az 1990-es évek elején a fejlődők képesek voltak növekedni, törleszteni és fizetni tudták az adósságszolgálatot. Ha mi is részesülünk ilyen segítségben, nem radírozták volna le csaknem teljességgel a magyar ipart!
Igaz, az 1980-as években Nyugaton más problémák is keletkeztek. Kikeltek a „sárkánytojásokból” az új veszélyforrások: a derivatívák. Azaz Amerikában áttértek a banki finanszírozásról az értékpapír-finanszírozásra. (Minderre már 1987-ben kitértem akkor megjelent könyvemben, címe: Világméretű pénzügyi egyensúlyhiány. De a magyar gazdaságban ezek a technikák akkor még nem játszottak szerepet, megállapításaim értékét fel se ismerte a politika.) A befektetési bankok külföldön értékpapírokkal kereskednek. Ezen intézmények nem estek a kereskedelmi banki szabályozás alá. Ezért igyekeztek Amerikában a két banktípust újra összemosni, és az 1929–33-as válság után elfogadott Glass–Steagall-törvényt eltörölni. Sikerrel. Így tehát napjainkra az államra hárul a bankok kimentése, ha baj van a rendszerben, hogy bankcsőddel ne okozzanak nehézséget a kereskedelmi banki pénzforgalomban. A 2008-as válság ennek valóban a főpróbája is lett.
Kelet-Európával kapcsolatban a pénzügyi rendszert fenyegető államcsőd elkerülésének módja más volt. A privatizáció során a tönkretett gyárakat olcsón, devizáért eladták. Vagyoneladással rendeztük az adósságainkat. Igen ám, de csak azok az állami tulajdonok jelentenek a finanszírozónak értékes fedezetet, amelyek profitot termelnek.
Hiszen ezért eladhatók, visszanyerendő a nyújtott hitel összegét. Ha közcélú infrastruktúrát adnak el, akkor várható, hogy a használati díjak magánkézbe kerülve erősen megnövekednek. Erről mi is szolgálhatnánk példával. A 2008-as görög válságnál például a bankok, illetve az EU az állami tulajdonú olajfinomítók, kikötők privatizálására kényszerítették a mediterrán országot.
