A magyarok húsz éve döntöttek népszavazáson az Európai Unióhoz való csatlakozásról. Jövőre ötödik alkalommal lesznek európai parlamenti választások hazánkban, és Magyarország második alkalommal fogja ellátni az unió tanácsának elnökségét az év második felében. Az intézményi keretet tekintve akár azt is mondhatnánk, hogy minden a legnagyobb rendben van, a magyar uniós tagság, a közös ügyekben való részvétel rutinszerűen működik.
Ez azonban nem így van. Az Európai Unió működésével kapcsolatos általános politikai válságjeleket csak a vak nem látja, Magyarország esetében pedig – köszönhetően a magyar kormányzat határozott, a konfliktuskerülés helyett inkább a konfrontációt felvállaló politikájának – különösen élesen látható, hogy probléma van.
Miben ragadható meg ez a probléma, és mi a teendő? Álláspontom szerint a probléma lényege az, hogy
jelenleg egy túlközpontosított politikai uniót, egy föderális európai egyesült államokat akarnak létrehozni, úgy, hogy ennek feltételei nem adottak. Egyrészt nincs meg hozzá az egységes, európai nép, nincs démosz, másrészt a hatályos uniós szerződésből sem vezethető le egy ilyen továbblépés az európai együttműködésben. Mindezt tetézi, hogy a Brüsszelben található uniós intézmények a hivatalnokszemlélet túlburjánzásának tipikus jeleit mutatják.
Az észszerű politikai és gazdasági együttműködés helyett egyre inkább elhatalmasodik az öncélú központosításra törekvés és a hagyományos, konzervatív felfogással szembeni agresszív, megbélyegző fellépés. Mindez alapvetően ellentétes az uniót alkotó tagállamok és mindenekelőtt az európai emberek érdekeivel, és mára az egész uniós működést veszélybe sodró tendenciává vált.
Az Európai Egyesült Államok gondolata már megszületése pillanatában is irreális és megalapozatlan ötlet volt, és egy évszázaddal később sem vált reálisabbá. Szembe kell nézni azzal, hogy Európa sokszínű, eltérő nemzetek, kulturális hagyományok alkotják, és jelentősen eltérhet az is, hogy a kontinens egyes részei hogyan képzelik el a saját jövőjüket.
Ha például egyes nyugat-európai nemzetek úgy érzik, hogy számukra az önfenntartás és önvédelem helyett egy új, multikulturális egyvelegben való feloldódás a kívánatos jövő, akkor álláspontunk szerint joguk van így dönteni, de senkire sem erőltethetik rá ezt a jövőképet. Saját országunkról csak mi dönthetünk, és mi, magyarok ebből nem is fogunk engedni.
Közismert tény, hogy minden bürokratikus intézmény egyre inkább saját maga fenntartására koncentrál, ha szigorú szabályok és rendszeres külső ellenőrzés ebben nem akadályozza meg. Az unió történetét is jellemzi az, hogy mind az Európai Bizottság, mind az Európai Parlament folyamatosan hatáskörének bővítésére törekedett. A bizottság azonban mára minden, a szerződések által meghatározott jellemzőjétől eltávolodott: a szerződések pártatlan őrének szerepe helyett pártos, ideológiailag végletesen elfogult szereplővé vált. Lassan ahhoz kell hozzászoknunk – a bizottsági előterjesztéseket, rendelettervezeteket olvasva –, hogy a brüsszeli javaslatok rendszeresen sértik a tagállami szuverenitást és olyan témákban akarnak uniós szabályozást, amelyekhez nem tartozik uniós hatáskör.
Ráadásul egyre inkább érzékeny, sokszor a tagállamok alkotmányos identitását, morális értékrendjét érintő témákról van szó. Ide tartozik az újmarxista woke-ideológia, az utóbbi időben az abszurditásig elfajuló LMBTQ-nyomulás, a házasságot, a gyermeknevelést érintő ügyek ugyanúgy, mint a bevándorlás erőltetése azzal a céllal, hogy Európa etnikai-kulturális önazonosságát megváltoztassák.
Az EU működését – elsősorban külkapcsolataiban – jellemzi továbbá egy önelégült, moralizáló hozzáállás. Ez valójában nem más, mint a gyarmatosítás legfrissebb változata: Nyugat-Európa ezúttal saját, egyre inkább radikalizálódó újbalos ideológiáját akarja ráerőszakolni az egész világra. Nem telik el úgy parlamenti ülésszak Strasbourgban, hogy az EU parlamentje ne oktatná ki a világ valamely távoli országát politikai korrektségből. Mondani sem kell, ezekben az ügyekben aztán végképp nincs hatásköre sem az EU-nak, még kevésbé az EP-nek, de ennek ellenére kényszeresen erőltetik ezeket a teljesen felesleges és ártalmas nyilatkozatokat. Az európai „erkölcscsősz” szerepe akkor vált igazán groteszkké, amikor a Brüsszelt mélyen behálózó korrupciós ügy szálai a nyilvánosság elé kerültek.
