Tágabb családjából, ismerősi köréből, barátai közül többeket felkötnek, mások hosszú börtönéveket kapnak. Ő megússza kevéssel. Aztán újra felépíti az országot. A hatvanas évek derekán nyugdíjba megy. Esténként nagyon lehalkítva hallgatja a Szabad Európát, asszonya ölébe ejtett kötéssel egyre gyakrabban néz maga elé hosszasan, várják a gyerekeket és az unokákat. Hetvenhét éves, amikor meghal. 

A valamikor 1930 és 1940 között megszületett gyermekei kicsi gyermek- vagy csecsemőkorukat sötét pincékbe bújva töltötték, vijjogó bombák és robbanások zajában bújtak anyjuk ölébe, aki halkan dúdolt nekik és nyelte könnyeit. Azok a gyerekek éheztek, s anyjuk a legkisebb, az 1940-ben született fiú kiságyába bújik odalent a pincében, amikor betörnek az első vágott szemű oroszok. Aztán végre előbújhattak a pincéből. És éheztek tovább. Rettegtek a fekete autóktól, végezték az iskolát, összevissza hazudtak nekik mindent, de ők hamar megtanulták helyén kezelni ezt az egészet. 

Marad. Éhezik még egy kicsit, segít apjának újra felépíteni ezt az országot. Felsőbb iskolába nem mehet soha, hiszen „osztályidegen”. De azért előbbre jut. Huszonéves, amikor megszületik első gyermeke, és testvéreinek is akkoriban érkezik az első. Majd a második. De több már nem. Ha jól viselkedik, öt- vagy háromévenként már kék útlevelet is kap, hogy meglátogathassa az ­NSZK-ban élő rokonságot. Persze az egész család egyszerre soha nem kap útlevelet. Még csak az kellene…

A hetvenes években házépítésbe fog. A nyolcvanas évek derekán megveszi élete első autóját, egy homokszínű 1200-as Zsigulit, rendszáma UM-86-24. Végigdolgozza az életét. Nem hazudik, nem alkuszik, nem lép be. Miután nyugdíjba vonul, valamiért tönkremennek az idegei. 83 évesen alszik el örökre. 

A hatvanas években született gyermekei már abban a nyúlós, iszamós, ragacsos, hazugságból és elhallgatásból összetákolt késő Kádár-korban nőttek fel. Már hatévesen megtanulták, hogy ami otthon elhangzik, arról a lakás ajtaján túl nem beszélünk. Az iskolában fenyőünnep van, odahaza karácsony és Mennyből az angyal. Egy jó nevű budai gimnáziumban megköti életre szóló barátságait, a házibulikon Pink Floyd megy hajnalban, az angolt is úgy kezdik, hogy Pink Floyd-dalszövegeket fordítgatnak a nagy Országh-féle angol–magyar segítségével.

És az unokák generációja már mehetett felsőbb iskolába is. S eljöttek a nyolcvanas évek, az unokák lelkesen rendszert váltottak. A harmincas éveikben járva családot alapítottak, vállalták az első gyermeket – aki jó eséllyel az utolsó is lett egyben, tisztelet a kivételnek. Igen. Éppen száz év telt el a dédszülők megszületése óta. És 2000-ben megszületik a dédunokák generációja.

Most jár húszas évei elején. A dédapja ebben a korban volt túl az első világháborún, a patkánylázadáson és Trianonon, és ilyentájt vállalta első gyermekét. 

És fel kellene már szabadítani a vérfertőzőket és a hörcsöggel üzekedőket is, mert elviselhetetlen ez az elnyomás, ez a diktatúra. Diktatúra, amerre néznek, elviselhetetlen az élet, hatalmas a nyomás, az iskolában évente egy verset meg kell tanulni kívülről – de minek? Így nem lehet élni.

Még jó, hogy sikerült jegyet szerezni Azariah-ra. Ő énekel nekik meg a Krúbi: 

 Hát, ezért aztán tényleg érdemes volt…

„A nehéz idők erős embereket teremnek. Az erős emberek könnyű időket hoznak el. A könnyű idők gyenge embereket teremnek. A gyenge emberek nehéz időket hoznak el.” Ennek igazsága talán soha nem volt kézzelfoghatóbb, mint ma. 

Borítókép: Általános iskolás gyerekek. Illusztráció (Fotó: Mártonfai Dénes / Tolnai Népújság)