Legyen az egyszerűség kedvéért kerek szám. A XX. század hajnala, 1900.
Nézzünk egy egyszeri magyart, aki megszületik 1900-ban. Születése évében lassan csordogálnak a „boldog békeidők”. A Monarchia bevezeti az aranykoronát, a perzsa sah Budapestre látogat – nincs itt semmi látnivaló, kérem szépen. Tizennégy éves, amikor elüti az első világháború. Azt ígérik neki, hogy az apja legkésőbb őszre, mire lehullanak a levelek, otthon lesz.
Hej, cica, eszem azt a csöpp kis szád…
Aztán négy év múlva, tizennyolc évesen jó eséllyel még őt is elviszik valahová az Isonzóhoz.
Húzzad csak, kivilágos virradatig! Húzd, míg a szívemben is hajnalodik!
Túléli. Hazajön. Idehaza várja már a Tanácsköztársaság (patkánylázadás) rémálma és lidércnyomása. Falujában Szamuely éppen akasztja a papot, a bírót, a „kulákot”. Aztán érkezik Trianon iszonyata. A pesti Orpheumban a nagyérdemű éppen beugrik a nagybőgőbe, miközben széthullik darabjaira a világ. Ha a mi egyszeri magyarunk felvidéki, délvidéki, erdélyi, kárpátaljai vagy éppen burgenlandi, akkor hirtelen egy másik országban találja magát. Ráadásul. S vár még rá itt-ott egy kis kitelepítés, „lakosságcsere”, etnikai alapú üldöztetés, megaláztatás – olyasféle dolgok, amelyek önmagukban elegendők egy egész életre az iszonyatból. Ő azonban huszonéves fejjel családot alapít, s jönnek sorban a gyermekei. Mondjuk úgy 1930 és 1940 között három vagy négy.
Jaj, cica, eszem azt a csöpp kis szád! / Nélküled még a mennyország is fád! / Nem megyek egyedül oda! / Nem hagylak el, nem én, soha!
Valamiért nem töpreng rajta soha, kell-e, szabad-e, s legfőképpen „megéri-e” gyermeket vállalni. Nincsenek ilyesféle kérdések, kétségek. Hanem gyerekek vannak. Meg a nehéz, de szép élet. És már majdnem minden egyenesbe kerül, amikor elüti a második világháború. Javakorabeli férfi, viszik a frontra. Kikerül a Don-kanyarhoz, látja bajtársait belefagyni a hóba, lát üszkös, rothadó sebeket, ismeri a földkerekség legnagyobb csöndjét, a néma férfizokogást, ott marad szájában örökre az utolsó cigaretta íze.
Túléli. Hazajön. Idehaza várja aztán a kékcédulás választás, nyomában a legsötétebb kommunista terror, ha egyszeri magyarunknak volt néhány hold földje, akkor hirtelen kulák lesz, és elveszik mindenét, mehet Recskre vagy málenkij robotra valahová Uszty Umcsukba, Gulág szigetcsoport, ó, be csodás… De lehet, hogy a négy gyermekével egy háromszobás lakásban lakott Budapesten, akkor is gyanús, a háromból elvesznek tőle két szobát, beköltözik hozzá egy megbízható elvtárs, ő pedig legjobb esetben is megbízhatatlanná válik, vagy osztályidegen, háborús bűnös „kispolgár” lesz belőle. Közben felépíti a porig rombolt országot. A két kezével.
Még mindig javakorabeli férfi, amikor ráköszön 1956 csodája. Végigharcolja azt is, de legalábbis „végiglelkesedi”. S egy hajnalon nézi, hallja a bevonuló tankokat, a lánctalpak dübörgését. „…Csapataink harcban állnak…” Ha csak úgy nem.