Ezután busszal Kfar Azába utaztunk, ahol 

Ahogy végigsétáltunk az egyik úton, amelyet mindkét oldalon, összesen mintegy tizenöt ház szegélyezett, minden egyes házon volt egy piros kör. A házakban járva a falakat borító, golyó ütötte lyukak és gránátszilánkok szürreális látványt nyújtottak, tudván, hogy a konyhában, ahol álltam, alig három hónappal korábban izraeli emberek holtteste feküdt. A házak előtt néhány család transzparenseket helyezett el meggyilkolt szeretteik képeivel.

Kfar Aza-i látogatásunk során találkoztunk az izraeli hadsereg tisztjeivel is, akiket elsők között riasztottak a helyszínre. Vallomásaikhoz foghatót soha korábban nem tapasztaltam. Sohasem fogom elfelejteni azt, ahogyan ezek az erős férfiak és nők beszéltek a vérontásról.

Kfar Azát követően utunk következő állomása 

Miközben izraeli testvéreinkkel és nővéreinkkel karöltve énekeltük a „HáTikvát”, azaz az izraeli himnuszt, hallottuk a Gázai övezet északi részéről a géppuskaropogást és az izraeli hadsereg által harminc másodpercenként kilőtt tüzérségi lövedékek zaját. Egy háborús övezet közepén voltunk. A Hamász bármelyik pillanatban rakétákat lőhetett volna ki ránk, de mi nem féltünk, hanem megerősödtünk. 

Miközben énekeltük a héberül reményt jelentő HáTikvát, elöntöttek az érzelmek: azon a földön álltam, ahol zsidók százait mészárolták le és erőszakolták meg éltükben és holtukban csak azért, mert zsidók voltak.

És amikor végeztek a gyilkolással és az erőszakkal, túszokat szedtek, és minden valószínűség szerint a nemi erőszak nem ért véget Re’imben.

Utunk második napja tele volt szívfájdalommal, könnyekkel és megválaszolatlan kérdésekkel arról, hogyan történhetett mindez. Ezzel együtt azonban tele volt „HáTikvával”, azaz a jobb holnap reményével is. Szolidaritási missziónk során 

 A belpolitika csak távoli gondolatként sejlett fel; a zsidó állam túlélése az egyetlen dolog, ami jelen pillanatban számít.

Bár az izraeliek, akikkel találkoztam, reménykedők voltak, bizonyos értelemben mégis október 7-én ragadtak, mintha az idő csapdájába estek volna. Míg sokunknak, akik a diasz­pórában élnek, eltelt mintegy kilencven nap, az izraeliek számára a hitetlenkedés, a szomorúság, a düh és a frusztráció megrekedt az időben.

Végezetül magabiztosan mondhatom, hogy tudom, hogy az izraeli nép újra táncolni fog, és számíthatnak rám és a diaszpórában élő zsidók millióira, hogy mellettük állunk, amikor újra táncra perdülnek. Hiszem azt is, hogy számíthatnak a magyarországi nem zsidó emberekre is, hogy újra táncra kelnek velük. 

Miközben világszerte – beleértve saját országomat, az Egyesült Államokat is – ezerszámra lehettünk tanúi Hamász-párti tüntetéseknek az utcákon, Magyarországon egyetlen ilyen demonstrációra sem került sor.

Az üzenetem a magyar embereknek a következő: a zsidó népet ugyan számtalan csapás érte az évek során, de mindig összefogtunk, hogy harcoljunk a jövőnkért, és pontosan ezt fogjuk tenni most is. Mindannyian újra táncolni fogunk, és tudom, hogy a magyar nép velünk fog táncolni. Köszönöm rendületlen támogatásukat.

A szerző a Henry Public Relations ügyvezető igazgatója, az Alapjogokért Központ vezető kutatója és
a Republikánus Párt korábbi képviselőjelöltje

Borítókép: A Hamász palesztin terrorszervezet támadása a dél-izraeli Sderot város ellen 2023. október 17-én (Fotó: Jack Guez/AFP)