A múlt héten az a megtiszteltetés és kiváltság ért, hogy Izraelbe látogathattam egy szolidaritási misszió keretében, amely a Cionista Világszervezet és Jakov Hagoel elnök szervezésében valósult meg. Nagyjából három hónappal ezelőtt pedig Budapestre, az Alapjogokért Központ által szervezett Izrael-párti csúcstalálkozóra érkeztem.
Amikor elkezdtek érkezni az Izraelben zajló atrocitásokról tudósító hírek, egy idegen országban találtam magam, miközben Izraelben zsidókat gyilkoltak. A tehetetlenség borús érzése fogott el. Néhány barátomon kívül, akik szintén részt vettek a konferencián, senkit sem ismertem. Mindannyian sokkos állapotban voltunk, és hitetlenkedve fogadtuk a látottakat. Dühösek voltunk, miközben néztük a videókat és a képeket a halott izraeliekről. Nem tudtuk, mitévők legyünk.
A központ úgy döntött, hogy megtartja a konferenciát, amely Izraellel és a zsidó néppel szolidaritást vállaló csúcstalálkozóvá nőtte ki magát. Megérkezésemkor tárt karokkal, ölelésekkel és határozott, támogató szavakkal fogadtak új barátaim az Alapjogokért Központban, a magyar kormány vezető személyiségei és különösen Takács Szabolcs, Magyarország amerikai nagykövete.
Élénken él emlékeimben Szalay-Bobrovniczky Kristóf honvédelmi miniszter igen szenvedélyes beszéde, amelyet követően odamentem hozzá, hogy köszönetet mondjak neki, amiért kiállt a zsidó nép mellett. A vállamra tette a kezét, a szemembe nézett, és azt mondta:
Bryan, amikor a világ többi része Izrael ellen fordul, Magyarország nem fog, mi továbbra is Izrael mellett állunk.
Előreugorva az időben, múlt héten Izraelben a helyszínen voltam tanúja olyan vérengzéseknek, mint amilyeneket budapesti tartózkodásom alatt a telefonomon láttam. Mindaz, amit láttam, az eseményekről szóló beszámolókkal együtt, az egész életemet végig fogja kísérni.
A második napon a dél-izraeli Okafimba utaztunk, ahol találkoztunk egy számtalan ember életét megmentő izraeli rendőrtiszttel és a Hamász támadását túlélő családokkal. Hallottuk a rendőr visszaemlékezését arról, ahogyan saját testével próbálta óvni az embereket abban a reményben, hogy megvédi őket a Hamász lövedékeitől. Felidézte azt, ahogyan az éles helyzetben tanúsított helytállásával és nyugalmával megmentette számos barátja életét és megölte a Hamász terroristáit.
Ezután busszal Kfar Azába utaztunk, ahol
tanúi lehettünk a Hamász terroristái által október 7-én elkövetett atrocitások következményeinek. Amikor bejártuk a kibucot, és saját szemünkkel láttuk a Hamász pusztítását, senki sem tudta visszafojtani a könnyeit. Egyes házak porig égtek, másokat kívül-belül golyó ütötte lyukak borítottak. A bennünket körbevezető izraeli elöljáró elmondta, hogy a piros körökkel jelölt házakban holttesteket találtak.
Ahogy végigsétáltunk az egyik úton, amelyet mindkét oldalon, összesen mintegy tizenöt ház szegélyezett, minden egyes házon volt egy piros kör. A házakban járva a falakat borító, golyó ütötte lyukak és gránátszilánkok szürreális látványt nyújtottak, tudván, hogy a konyhában, ahol álltam, alig három hónappal korábban izraeli emberek holtteste feküdt. A házak előtt néhány család transzparenseket helyezett el meggyilkolt szeretteik képeivel.
Kfar Aza-i látogatásunk során találkoztunk az izraeli hadsereg tisztjeivel is, akiket elsők között riasztottak a helyszínre. Vallomásaikhoz foghatót soha korábban nem tapasztaltam. Sohasem fogom elfelejteni azt, ahogyan ezek az erős férfiak és nők beszéltek a vérontásról.
Kfar Azát követően utunk következő állomása
a Nova zenei fesztivál helyszíne volt a Re’im kibucban. Ott álltam, ahol 364 zsidót öltek meg és több százat megsebesítettek, miközben izraeli vadászgépek süvöltöttek az égen és Apache harci helikopterek lebegtek felettem háromszáz méter magasságban.
Miközben izraeli testvéreinkkel és nővéreinkkel karöltve énekeltük a „HáTikvát”, azaz az izraeli himnuszt, hallottuk a Gázai övezet északi részéről a géppuskaropogást és az izraeli hadsereg által harminc másodpercenként kilőtt tüzérségi lövedékek zaját. Egy háborús övezet közepén voltunk. A Hamász bármelyik pillanatban rakétákat lőhetett volna ki ránk, de mi nem féltünk, hanem megerősödtünk.
Miközben énekeltük a héberül reményt jelentő HáTikvát, elöntöttek az érzelmek: azon a földön álltam, ahol zsidók százait mészárolták le és erőszakolták meg éltükben és holtukban csak azért, mert zsidók voltak.
Zsidónak lenni – ez volt az egyetlen „bűn”, amit elkövettek. A Hamász vérszomja azon a napon olyasmi volt, amilyet még soha nem látott a világ. Izraeli emberek testrészeit vágták le. Izraeli nőket erőszakoltak meg a barátaik szeme láttára. Élve égettek el embereket.
És amikor végeztek a gyilkolással és az erőszakkal, túszokat szedtek, és minden valószínűség szerint a nemi erőszak nem ért véget Re’imben.
Utunk második napja tele volt szívfájdalommal, könnyekkel és megválaszolatlan kérdésekkel arról, hogyan történhetett mindez. Ezzel együtt azonban tele volt „HáTikvával”, azaz a jobb holnap reményével is. Szolidaritási missziónk során
mindazok az izraeli emberek és bal- és jobboldali parlamenti képviselők, akikkel találkoztunk, biztosítottak arról, hogy a nemzeti egység és a Hamász legyőzése az egyetlen szempont, ami vezérli őket.
A belpolitika csak távoli gondolatként sejlett fel; a zsidó állam túlélése az egyetlen dolog, ami jelen pillanatban számít.
Bár az izraeliek, akikkel találkoztam, reménykedők voltak, bizonyos értelemben mégis október 7-én ragadtak, mintha az idő csapdájába estek volna. Míg sokunknak, akik a diaszpórában élnek, eltelt mintegy kilencven nap, az izraeliek számára a hitetlenkedés, a szomorúság, a düh és a frusztráció megrekedt az időben.
Végezetül magabiztosan mondhatom, hogy tudom, hogy az izraeli nép újra táncolni fog, és számíthatnak rám és a diaszpórában élő zsidók millióira, hogy mellettük állunk, amikor újra táncra perdülnek. Hiszem azt is, hogy számíthatnak a magyarországi nem zsidó emberekre is, hogy újra táncra kelnek velük.
A magyar kormány és a magyar nép október 7-e óta szavakkal és tettekkel egyaránt megmutatta a világnak, hogy határozottan kiáll Izrael Állam és a zsidó közösség mellett. Az egyik ilyen intézkedés értelmében a magyar kormány a Gázai övezetben lévő izraeli túszoknak állampolgárságot és útlevelet adott, hogy megkönnyítse a szabadon bocsátásukat. Szép munka volt, Magyarország!
Miközben világszerte – beleértve saját országomat, az Egyesült Államokat is – ezerszámra lehettünk tanúi Hamász-párti tüntetéseknek az utcákon, Magyarországon egyetlen ilyen demonstrációra sem került sor.
Az üzenetem a magyar embereknek a következő: a zsidó népet ugyan számtalan csapás érte az évek során, de mindig összefogtunk, hogy harcoljunk a jövőnkért, és pontosan ezt fogjuk tenni most is. Mindannyian újra táncolni fogunk, és tudom, hogy a magyar nép velünk fog táncolni. Köszönöm rendületlen támogatásukat.
A szerző a Henry Public Relations ügyvezető igazgatója, az Alapjogokért Központ vezető kutatója és
a Republikánus Párt korábbi képviselőjelöltje
Borítókép: A Hamász palesztin terrorszervezet támadása a dél-izraeli Sderot város ellen 2023. október 17-én (Fotó: Jack Guez/AFP)
