Magyarrá lett kultúra

A romantikus eszméknek megfelelően máig hajlunk arra, hogy a kultúrát a nagy alkotók nagy alkotásainak lássuk, olyasvalaminek, amelyben – ahogy Babits írja világirodalom történetében – nagy egyéniségek felelnek egymásnak, korokon és országokon át. Csakhogy a valóságban a kultúrának ugyan nélkülözhetetlen része az alkotó és az alkotás, ám gerincét, fennállásának biztosítékát mégis az a hatalmas intézményrendszer adja, amely sokszor láthatatlan erőként tartja össze nemzeti kultúránk egész struktúráját. A magyar kultúra napját a nemzeti himnusz keletkezéséhez kötjük, 1823. január 22-ét választva szimbolikus középpontjává annak a folyamatnak, amelyben a magyar kultúra megszületett.

Rácz András

Európa magyar világ népnyelve magyar kultúra napja 2024. 01. 22. 4:20

*Johann Gottfried Herder. Forrás: Wikipédia*

Harmadik elemként pedig ebbe az alulról is, felülről is szerveződő, népi szinteken is formálódó, elitkultúraként is alakuló szellemi pezsgésbe robban bele Herder – és persze a körülötte felépült romantikus mag – megdöbbentő ötlete: a nemzeteknek önértékük van. Az egyre nagyobbá növő áramlat mind határozottabban állította, hogy egyik kultúra nem előzménye a másiknak, a görög-római világ nem előzménye a felvilágosodásnak, a középkori szellemből nem kell, hogy út vezessen a modernitásba. Minden kultúra, de elsősorban minden nemzet magában áll, változik, alakul, de nincs etalon, amely megmutatná e változások célját, kijelölné irányát.

Herder számára ugyanis a nemzet egyet jelentett az egy nyelvet beszélők közösségével, tehát azokkal, akik azonos fogalmi keretek között értelmezik a világot. Így minden közösség szükségszerűen másként gondolkodik. Ebből az következett számára és követői számára, hogy az adott közösségre már az idők kezdetétől fogva ugyanazok, a többitől megkülönböztető jegyek jellemzőek, s bármiképpen is változzon sorsuk, ha ki nem vesznek, mindig más nemzetektől eltérő kultúrát fognak képviselni.

A herderi nézőpontváltással pedig létrejött az a mozgalom, amit általában nemzeti romantikának, Magyarországon pedig reformkornak szoktunk nevezni a maga nyelvújításával, szellemi és intézményei reformtörekvéseivel.

*Kölcsey, a kritikus (Márton László szobra, 1975, Álmosd) Forrás: Wikipedia*

A megváltozó aspektust kiválóan tükrözi Kölcsey és Berzsenyi 1817-ben kirobbant vitája. A Kazinczy által megteremtett magyar irodalomkritikának ekkorra már komoly művelői voltak, Kölcsey mellett Kisfaludy Károly és az Aurora-kör vagy mondjuk Szemere Pál, akivel 1826-ban Kölcsey megalapítja az Élet és Literatura című folyóiratot. Kölcsey vitriolos bírálata, amelyet Berzsenyire zúdított, éppen abban állt, hogy a niklai remete nem tudott azonosulni a herderi felfogással, nem akart szakítani a felvilágosodás elitista szellemével, esze ágában sem volt szépnek találni bármit is, ami nem követte a klasszikus hagyományt. Még 1833-ban is, amikor Poetai harmonistica címmel kiadatta akadémiai székfoglalóját, a klasszicizmust jelentőségét hangsúlyozta a romantikával szemben, ragaszkodott ahhoz a meggyőződéséhez, hogy a harmónia az egyetlen állandó dolog a világban.

De Berzsenyi nemcsak személyiségének introverziója miatt vált egyre magányosabbá, hanem azért is, mert az a kultúrakép, amit magáénak tudott, egyre kevesebbek számára volt vonzó vagy érthető. A magyar világ elkezdett magyarrá válni, a nyelvében hordozott műveltség kiemelkedett azokból a mikrovilágokból, amelyekben korábban létezett, az elit munkája sem arra irányult immár, hogy a nagy civilizációkhoz hasonlókká tegye a magyar kultúrát, hanem arra, hogy megteremtse fejlődésének, kiteljesedésének lehetőségeit.

1802-ben nemzeti múzeumot alapított Széchényi Ferenc, s az úttörő kezdeményezést sorra-rendre követték a kulturális intézményrendszer újabb és újabb bázisainak megalapításai. Irodalmi lapok, ismeretterjesztő folyóiratok, könyvtárak, színházak, kiállítóterek, koncerttermek, s velük új értelmiségi alakok, kurátorok, kritikusok, művésztanárok, kiadók és persze művészek sora jelenik meg Magyarországon. Egy szűk nemzedék, az 1700-as évek végén, 1800-as évek elején született generáció úgy formálta át a magyar világot, hogy munkájához csak az évezreddel korábbi, államalapító nemzedék alkotása mérhető. Ma is azon keretek között élünk, amit ők megteremtettek. És hálásak lehetünk azért, hogy megteremtették.

Borítókép: Pest-Buda a XIX. században (Forrás: Wikipédia)