Nono! Mondhatnák sokan, hiszen magyar kultúra létezett a XIX. század előtt is, ami persze igaz, de különös módon, csak a innen, mármint az 1800-as évek nagy szellemi átalakulásai után, visszatekintve válik igazzá.
A XVIII–XIX. század fordulója előtt ugyanis nem létezett sem a modern nemzet fogalma, sem a nemzeti kultúra ideája. A kultúrát a kereszténység, s annak nyomán a felvilágosodás is egyetemesnek tartotta, olyasvalaminek, ami a művelt embereknek egyaránt sajátja, bárhol is éljenek a nagyvilágban és bárhonnan is származzanak. Ennek megfelelően a kultúra tartalma, esztétikája, filozófiája is meglehetősen egységes volt, noha vitatkozó irányzatok, váltakozó divathullámok természetesen fel-felborzolták felszínét. Ebben a felfogásban a nemzeti műveltségnek nem volt helye. A nemzetit részint archaikusnak tartották, tehát barbárnak, részint parasztosnak, populárisnak, tehát primitívnek. Balassi Bálint juhásztánc-bemutatója Rudolf király pozsonyi koronázásán éppen olyan egzotikus érdekességnek tűnt, mint X. Leó elefántja a Vatikánban vagy mint bármilyen távoli vidékekről származó állat, ember, szokás a civilizált világban. Nem is volt illő népdalokkal, népmesékkel, népviseletekkel megbotránkoztatni az úri társaságot, de még helyi nyelvek zavaros kakofóniájával sem. A művelt emberek szerte Európában franciául, németül, olaszul társalogtak, sokszor még otthon is, vagy magánlevelezésekben is. Egyszerűen műveletlenségnek tűnt az anyanyelv használata.
A magyar nyelvű művelődés, mint Európa legtöbb népnyelve esetében az alsóbb néprétegek lokális műveltsége volt, kisnemesi kúriák, módosgazdák udvarházai, kisvárosi gyülekezetek, polgári egyletek, céhközösségek, klastromok, oskolák teremtették, hordozták, éltették ezt a kultúrát, de amint valaki kinőtt belőle, így vagy úgy, de magasabbra lépett, igyekezett mindjárt maga mögött hagyni.
A művelődéstörténet nagy csodája, ahogy ebből a mikrovilágból modern nemzeti kultúra lett. Én azt gyanítom, három folyamat találkozása hozta létre ezt a csodát.
Egyfelől a XVIII. században ezek a mikrovilágok lendületesen növekedni kezdtek, gyarapodtak, kereskedtek, találkoztak és egyre intenzívebb kapcsolatokat teremtettek egymással. A gazdasági csere pedig szükségszerűen együtt járt a mind élénkebb kulturális cserével és a növekvő kulturális igényekkel. A hazai művelődéstörténet egyedisége, hogy nagyjából éppen a tizenkilencedik század elejéig ez az alulról szerveződő, organikusan fejlődő, erősödő népinek mondható hálózatos kultúra (magától értetődő módon) több nyelvű volt. Még a nagyon kevés nagyon tiszta nyelvtereületen is legalább német és latin elemekkel keverve létezett, máshol általában a magyarral is vegyült a helyi népnyelv.
Másfelől, de bizonyára éppen az iménti folyamatokra támaszkodva a századforduló tájékán megjelent egy nemzeti emancipációs törekvés. A magyar csúcsértelmiség egy része azt az – akkoriban szinte felfoghatatlanul merész – ötletet vetette fel: emelkedjen a magyar nyelv is a latin, francia, olasz, német kultúrnyelvek mellé, s persze a magyar nép is a nagy európai kultúrnépek közé.
A szó mai értelmébe nem volt ebben semmi nacionalizmus. Nem törekedett ez a program nemzeti művelődésre, abban az értelemben, ahogyan a nemzetiesség egyedi jellegét a későbbiekben hangsúlyozták. A testőríróknak és a századvég más gondolkodóinak, újságíróinak, nemesi literátoroknak, arisztokrata civilizátoroknak nem volt igényük nemzeti sajátosságokat mutató kultúrára. Európai, klasszikus műveltséget akartak, de magyarul. Fontosabbnak tartották a fordításirodalmat, mint az egyedi alkotásokat, az eredetiséget mindenképpen a klasszikus formák átültetésének keretei között képzelték el. Kazinczy műbírálatainak centrumában a klasszikus szépségeszmények álltak, de még a magyar nyelvű olvasáskultúrát – mert a olvasó nőket tömegesen megszólító – Kisfaludy Sándor is legelsősorban Petrarca követőjének gondolta magát, olyannyira, hogy a reneszánsz mester szonettjeinek egy-egy sora a kéziratban a Himfy-dalok fölött olvasható. Ezekből építette föl saját verseit.
