Nono! Mondhatnák sokan, hiszen magyar kultúra létezett a XIX. század előtt is, ami persze igaz, de különös módon, csak a innen, mármint az 1800-as évek nagy szellemi átalakulásai után, visszatekintve válik igazzá.
A XVIII–XIX. század fordulója előtt ugyanis nem létezett sem a modern nemzet fogalma, sem a nemzeti kultúra ideája. A kultúrát a kereszténység, s annak nyomán a felvilágosodás is egyetemesnek tartotta, olyasvalaminek, ami a művelt embereknek egyaránt sajátja, bárhol is éljenek a nagyvilágban és bárhonnan is származzanak. Ennek megfelelően a kultúra tartalma, esztétikája, filozófiája is meglehetősen egységes volt, noha vitatkozó irányzatok, váltakozó divathullámok természetesen fel-felborzolták felszínét. Ebben a felfogásban a nemzeti műveltségnek nem volt helye. A nemzetit részint archaikusnak tartották, tehát barbárnak, részint parasztosnak, populárisnak, tehát primitívnek. Balassi Bálint juhásztánc-bemutatója Rudolf király pozsonyi koronázásán éppen olyan egzotikus érdekességnek tűnt, mint X. Leó elefántja a Vatikánban vagy mint bármilyen távoli vidékekről származó állat, ember, szokás a civilizált világban. Nem is volt illő népdalokkal, népmesékkel, népviseletekkel megbotránkoztatni az úri társaságot, de még helyi nyelvek zavaros kakofóniájával sem. A művelt emberek szerte Európában franciául, németül, olaszul társalogtak, sokszor még otthon is, vagy magánlevelezésekben is. Egyszerűen műveletlenségnek tűnt az anyanyelv használata.
A magyar nyelvű művelődés, mint Európa legtöbb népnyelve esetében az alsóbb néprétegek lokális műveltsége volt, kisnemesi kúriák, módosgazdák udvarházai, kisvárosi gyülekezetek, polgári egyletek, céhközösségek, klastromok, oskolák teremtették, hordozták, éltették ezt a kultúrát, de amint valaki kinőtt belőle, így vagy úgy, de magasabbra lépett, igyekezett mindjárt maga mögött hagyni.
A művelődéstörténet nagy csodája, ahogy ebből a mikrovilágból modern nemzeti kultúra lett. Én azt gyanítom, három folyamat találkozása hozta létre ezt a csodát.
Egyfelől a XVIII. században ezek a mikrovilágok lendületesen növekedni kezdtek, gyarapodtak, kereskedtek, találkoztak és egyre intenzívebb kapcsolatokat teremtettek egymással. A gazdasági csere pedig szükségszerűen együtt járt a mind élénkebb kulturális cserével és a növekvő kulturális igényekkel. A hazai művelődéstörténet egyedisége, hogy nagyjából éppen a tizenkilencedik század elejéig ez az alulról szerveződő, organikusan fejlődő, erősödő népinek mondható hálózatos kultúra (magától értetődő módon) több nyelvű volt. Még a nagyon kevés nagyon tiszta nyelvtereületen is legalább német és latin elemekkel keverve létezett, máshol általában a magyarral is vegyült a helyi népnyelv.
Másfelől, de bizonyára éppen az iménti folyamatokra támaszkodva a századforduló tájékán megjelent egy nemzeti emancipációs törekvés. A magyar csúcsértelmiség egy része azt az – akkoriban szinte felfoghatatlanul merész – ötletet vetette fel: emelkedjen a magyar nyelv is a latin, francia, olasz, német kultúrnyelvek mellé, s persze a magyar nép is a nagy európai kultúrnépek közé.
A szó mai értelmébe nem volt ebben semmi nacionalizmus. Nem törekedett ez a program nemzeti művelődésre, abban az értelemben, ahogyan a nemzetiesség egyedi jellegét a későbbiekben hangsúlyozták. A testőríróknak és a századvég más gondolkodóinak, újságíróinak, nemesi literátoroknak, arisztokrata civilizátoroknak nem volt igényük nemzeti sajátosságokat mutató kultúrára. Európai, klasszikus műveltséget akartak, de magyarul. Fontosabbnak tartották a fordításirodalmat, mint az egyedi alkotásokat, az eredetiséget mindenképpen a klasszikus formák átültetésének keretei között képzelték el. Kazinczy műbírálatainak centrumában a klasszikus szépségeszmények álltak, de még a magyar nyelvű olvasáskultúrát – mert a olvasó nőket tömegesen megszólító – Kisfaludy Sándor is legelsősorban Petrarca követőjének gondolta magát, olyannyira, hogy a reneszánsz mester szonettjeinek egy-egy sora a kéziratban a Himfy-dalok fölött olvasható. Ezekből építette föl saját verseit.
Harmadik elemként pedig ebbe az alulról is, felülről is szerveződő, népi szinteken is formálódó, elitkultúraként is alakuló szellemi pezsgésbe robban bele Herder – és persze a körülötte felépült romantikus mag – megdöbbentő ötlete: a nemzeteknek önértékük van. Az egyre nagyobbá növő áramlat mind határozottabban állította, hogy egyik kultúra nem előzménye a másiknak, a görög-római világ nem előzménye a felvilágosodásnak, a középkori szellemből nem kell, hogy út vezessen a modernitásba. Minden kultúra, de elsősorban minden nemzet magában áll, változik, alakul, de nincs etalon, amely megmutatná e változások célját, kijelölné irányát.
Herder számára ugyanis a nemzet egyet jelentett az egy nyelvet beszélők közösségével, tehát azokkal, akik azonos fogalmi keretek között értelmezik a világot. Így minden közösség szükségszerűen másként gondolkodik. Ebből az következett számára és követői számára, hogy az adott közösségre már az idők kezdetétől fogva ugyanazok, a többitől megkülönböztető jegyek jellemzőek, s bármiképpen is változzon sorsuk, ha ki nem vesznek, mindig más nemzetektől eltérő kultúrát fognak képviselni.
A herderi nézőpontváltással pedig létrejött az a mozgalom, amit általában nemzeti romantikának, Magyarországon pedig reformkornak szoktunk nevezni a maga nyelvújításával, szellemi és intézményei reformtörekvéseivel.
A megváltozó aspektust kiválóan tükrözi Kölcsey és Berzsenyi 1817-ben kirobbant vitája. A Kazinczy által megteremtett magyar irodalomkritikának ekkorra már komoly művelői voltak, Kölcsey mellett Kisfaludy Károly és az Aurora-kör vagy mondjuk Szemere Pál, akivel 1826-ban Kölcsey megalapítja az Élet és Literatura című folyóiratot. Kölcsey vitriolos bírálata, amelyet Berzsenyire zúdított, éppen abban állt, hogy a niklai remete nem tudott azonosulni a herderi felfogással, nem akart szakítani a felvilágosodás elitista szellemével, esze ágában sem volt szépnek találni bármit is, ami nem követte a klasszikus hagyományt. Még 1833-ban is, amikor Poetai harmonistica címmel kiadatta akadémiai székfoglalóját, a klasszicizmust jelentőségét hangsúlyozta a romantikával szemben, ragaszkodott ahhoz a meggyőződéséhez, hogy a harmónia az egyetlen állandó dolog a világban.
De Berzsenyi nemcsak személyiségének introverziója miatt vált egyre magányosabbá, hanem azért is, mert az a kultúrakép, amit magáénak tudott, egyre kevesebbek számára volt vonzó vagy érthető. A magyar világ elkezdett magyarrá válni, a nyelvében hordozott műveltség kiemelkedett azokból a mikrovilágokból, amelyekben korábban létezett, az elit munkája sem arra irányult immár, hogy a nagy civilizációkhoz hasonlókká tegye a magyar kultúrát, hanem arra, hogy megteremtse fejlődésének, kiteljesedésének lehetőségeit.
1802-ben nemzeti múzeumot alapított Széchényi Ferenc, s az úttörő kezdeményezést sorra-rendre követték a kulturális intézményrendszer újabb és újabb bázisainak megalapításai. Irodalmi lapok, ismeretterjesztő folyóiratok, könyvtárak, színházak, kiállítóterek, koncerttermek, s velük új értelmiségi alakok, kurátorok, kritikusok, művésztanárok, kiadók és persze művészek sora jelenik meg Magyarországon. Egy szűk nemzedék, az 1700-as évek végén, 1800-as évek elején született generáció úgy formálta át a magyar világot, hogy munkájához csak az évezreddel korábbi, államalapító nemzedék alkotása mérhető. Ma is azon keretek között élünk, amit ők megteremtettek. És hálásak lehetünk azért, hogy megteremtették.
Borítókép: Pest-Buda a XIX. században (Forrás: Wikipédia)
