Remény az unió megmentésére

E hasábokon 2021 augusztusában cikket írtam Ideje beszélnünk a huxitról címmel. A cikk sokaknál kiverte a biztosítékot, holott abban az írásban csak felvetettem a lehetőségét az EU-ból történő kilépésnek, s azt állítottam, hogy amíg lehet, bent kell maradni, de lehet olyan helyzet is – mint minden szervezetben, munkahelyen, kapcsolatokban stb. –, amikor a szakítás a jobb megoldás az együtt maradásnál. Lehetőségről beszéltem, s nem javaslatról.

Ennek ellenére felfigyelt a cikkemre nem csak a magyarországi baloldali ellenzék nagy része, köztük Dobrev Klára, akinek kénytelen voltam egy válaszcikket is írni arról, hogy én nem a Fidesz hivatalos álláspontját képviselem, amint azt ő volt kedves elképzelni. Felhívtam a figyelmét arra, hogy a Fidesz nem DK, a Fidesszel szimpatizáló értelmiségieknek, elemzőknek, kutatóknak van és lehet is saját, egyéni véleményük, amelyért ők viselik a felelősséget.

Emellett váratlan külföldi visszhangja is volt a cikkemnek, több ország médiájában említést tettek róla – Olaszországtól Németországon át Indiáig –, interjút akart velem készíteni a Russia TV, az ARTE és mások, amelyeket nem vállaltam el, tudván és értve, hogy rossz irányba mozdulhatnak a folyamatok, fölösleges és alaptalan indulatokat kelthetek.

És lassan el is múlt a „csoda”, napirendre tértek a cikkem felett az érintettek, itthon és külföldön is. Miért idézem fel most mindezt? Semmiképpen sem azért, hogy verjem a mellemet, hogy én vetettem fel az elsők között a huxit elvi lehetőségét vagy témáját. Másról van szó.

Arról, hogy az elmúlt két évben nagyot fordult a kocka:

2022 februárjában megkezdődött az orosz–ukrán háború, amire az Európai Unió, a brüsszeli elit ismét hihetetlenül rossz válaszokat adott, akárcsak korábban a gazdasági válságra, a 2015-től induló migránsáradatra, a 2020-ban bekövetkezett gyanús környezetű pandémiára, a brexitre és így tovább. Az unió vezetése – pontosabban a magát önhatalmúlag az unió kormányának kinevező Európai Bizottság – mindig mellényúlt, s lassacskán az is egyre inkább világossá vált, hogy az Ursula von der Leyen által „vezetett” bizottság nem ura önmagának.

A döntések, amelyek megszületnek, nem képviselik az európai emberek érdekeit, hanem ezeket a döntéseket „máshonnan küldik”, leginkább az Egyesült Államokból (a demokratáktól), a globális pénzügyi és gazdasági elittől (a Világgazdasági Fórumtól), a Soros-hálózattól, illetve a szupergazdag transznacionális cégektől és pénzintézetektől, amelyek közül kiemelhetjük a BlackRockot, amely több billió dollár és rengeteg cég felett rendelkezik.

Amikor tehát aktuálisan felteszik sokan a kérdést, hogy vajon miért ragaszkodik Brüsszel Ukrajna mielőbbi felvételéhez az Európai Unióba, illetve a felvételi tárgyalások megkezdéséhez, miközben az a 27 tagállam egyikének az érdekét sem szolgálja, akkor a válasz megadásához túl kell látnunk a formális nyilatkozatokon. Egyszerűen fel kell tennünk a kérdést: Cui prodest? Vagyis: kinek az érdeke Ukrajna folyamatos pénzelése és felvétele az unióba?

A válasz megadásához abból kell kiindulnunk: Európának biztosan nem érdeke ez, hiszen

egy olyan hatalmas, szegény, háborúban lerobbant, áttekinthetetlen helyzetben lévő, végtelenül korrupt ország kerülne be az unióba, amelynek az újjáépítése hatalmas pénzeket emésztene fel az országok büdzséjéből, s szinte mindenki nettó befizetővé válna. Ez különösen erősen sújtaná a közép- és kelet-európai, szegényebb tagállamokat.

De akkor miért akarja ezt mégis Brüsszel? Azért, mert valójában Brüsszel nem irányítja az uniót, Ursula von de Leyen, Charles Michel és a többiek kiszolgáltatták az uniót más, jóval befolyásosabb nagyhatalmi tényezőknek. Ebből fakadóan a cui prodest? kérdésére a válasz kívül, külső erőknél keresendő.

Két erő érdekében áll az, hogy Ukrajna állva maradjon és bekerüljön az unióba is. Az egyik természetesen az Egyesült Államok, amely legalábbis meghatározó befolyást gyakorol Brüsszelre. Az USA fontos emberei, gondolkodói már többször kifejtették, hogy számukra a legnagyobb veszély az, ha a hatalmas szárazföld, Eurázsia egyesíti erőit, elsősorban a német technológia és az orosz energiaforrások által. Erről már világosan írt Zbigniew Brzezinski volt nemzetbiztonsági főtanácsadó A nagy sakktábla című művében, illetve erről beszélt egy 2015-ös előadásában a magyar származású George Friedman, a Stratfor Intézet alapítója is. Mindketten kifejtették, hogy

az Egyesült Államoknak Ukrajna nagyon fontos ütközőzóna, amely megakadályozza, hogy Oroszország és Európa túl közel kerüljön egymáshoz. Ezért provokálták ki a háborút Oroszország és Ukrajna között, bízva abban, hogy az oroszok az ukránok utolsó csepp vérével és persze az ő katonai segítségükkel legyőzhetők, így a régi ellenségtől megszabadulhatnak.

Nem így alakultak az események, Ukrajna nyilvánvalóan veszíteni fog ebben a háborúban, és vélhetően területekről is le kell mondania egy valahai békeszerződésben. De az USA menteni akarja, ami menthető: az Európai Unió gyenge és ostoba vezetőinek segítségével Ukrajna megmaradt részét be akarja húzni az unióba, amely majd lesz oly szíves, és a saját kárára gazdaságilag fenntartja valahogyan Ukrajnát. Nem beszélve arról, hogy az amerikaiak Ukrajnát lényegében véve már kisajátították mind gazdasági, mind politikai értelemben is.

A másik szereplő, amelynek érdeke, hogy Ukrajna EU-tag legyen, nem más, mint a globális gazdasági és pénzügyi elit, vagyis a transznacionális gigacégek és pénzintézetek. Miért? Mert már jelen vannak befektetéseikkel Ukrajnában, méghozzá brutális mértékben, különös tekintettel a mezőgazdaságra, az IT-iparra és az energiaiparra is.

A WEF-hez kötődő mintegy 1600 (!) gigacégnek nem érdeke, hogy összeomoljon Ukrajna, ehhez kell az unió. Másfelől gondoljunk a BlackRockra is, amely már tavalyelőtt decemberben szerződést kötött Zelenszkijjel arra, hogy az ország újjáépítését ők és az ő vállalataik fogják irányítani. Mindez dugába dőlne, ha Ukrajna egyedül maradna és a továbbiakban az oroszok diktálnának.

Miért írtam le mindezt? Azért, hogy világossá tegyem: az általam 2021-ben először felvetett huxit aktualitása ma egészen másképp néz ki, mint két éve. Azóta igazából az Európai Unió óriási válságba került, elveszítette önállóságát és szuverenitását. Ebből fakadóan ma az lehet az egyik kiút a válságból, hogy az unió gyökeres átalakítását valósítjuk meg, de nem a föderalizmus irányában, hanem ellenkezőleg.

A júniusi európai parlamenti választások ezért fontosak: ha a szuverenista erők lényegesen és markánsan meg tudnának erősödni, akkor nem történhetne meg még egyszer, hogy egy Ursula von der Leyen nevű, a WEF-nek és Klaus Schwabnak, az amerikaiaknak és a Soros-hálózatnak alávetett bábfigura kerüljön például az Európai Bizottság élére, miközben persze az Európai Bizottság vágyálmait arról, hogy az unió kormányává válhat, minél előbb darabokra kell törni.

Mindez reményt adhat az unió megmentésére, de szó sincs arról, hogy ez egy könnyű mérkőzés lenne. Annál is inkább, mert a föderalista ellenerők mindent megtesznek annak érdekében, hogy szuperföderális uniót hozzanak létre, amelyben létezne egy minden tagállam felett álló kormány, élén egy kormányfővel, lennének miniszterek és államtitkárok, mint egy nemzetállamban, de a legkegyetlenebb céljuk, hogy megszüntessék az 1966-ban De Gaulle által Walter Hallsteintől, akkori bizottsági elnök támadásától megvédett konszenzuális döntés elvét, ami arról szól, hogy ha egy tagállamnak nem áll érdekében egy döntés, akkor azt nem kényszeríthetik rá – ami, ha nem is annak nevezik, de mégiscsak vétójogként funkcionál egészen napjainkig. De vajon meddig még? Ez az igazi kérdés, erről szól a kiélezett küzdelem föderalisták és szuverenisták között.

Vagyis most egy ilyen válsághelyzetben lehetőség van arra, hogy – szemben olyan alapító atyák szellemével, mint Jean Monnet, Altiero Spinelli, Paul-Henri Spaak, akikről termek, épületek vannak elnevezve Brüsszelben – sikerüljön egy új, tagállami szuverenitáson és azok döntésén alapuló unió megteremtésére. Ezért érdemes küzdeni a következő hónapokban.
És miért is? Éppen azért, hogy elkerüljük a huxit lehetőségét vagy szükségességét. Mert az

egészen más kérdés, hogy ha elveszítjük ezt a csatát, és a szuperföderális európai állam hívei győznek, s viszik át az akaratukat a tagállamokon. Abban az esetben újra kell gondolni mindent. Ne ez legyen. De ha mégis megszüntetnék trükkök százaival a konszenzusos döntés intézményét, akkor azt én például egyértelműen vörös vonalnak tekinteném.

Mit is mondott Orbán Viktor 2004 előtt, amikor a belépés volt a kérdés? Azt, hogy – akkor – több szól a belépés, mint a kint maradás mellett. S mit mondott most a svájci vezetőknek? Kétszer gondolják meg, mielőtt be akarnának lépni az unióba…
Vagyis egy lehetetlen állapot, amely teljes egészében megszünteti a szuverenitásunkat, nem fogadható el és nem engedhető meg egy ilyen múltú országnak, mint a miénk, s ez következményekkel kellene hogy járjon.

Borítókép: Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke és Volodimir Zelenszkij ukrán elnök egy Ukrajnát támogató megbeszélésen vesz részt a Világgazdasági Fórum 54. találkozóján Davosban 2024. január 16-án (Fotó: MTI/EPA/Stefan Wermuth)