Ez a gondolat igen messzire visz. Mert ezen logika mentén vélhetően nem csak a traumákat örökölhetjük idősebb felmenőinktől, elképzelhető, hogy más tulajdonságokat, érzéseket, valamiféle markáns hozzáállást a világhoz sejtszinten hordozunk magunkban. Persze ez csak feltételezés. Ugyanakkor eszembe jut, hogy a legkisebb fiam egészen nullaperces kora óta ha álmos, azzal a számunkra csalhatatlan jelzéssel adja tudtunkra, hogy a bal kezével a fülét piszkálgatja. És ilyenkor minden alkalommal eszembe jut Gyula bácsi, anyai nagyapám, aki nagyothallott, és amikor beszélgetni kezdtünk, a bal kezével a füléhez nyúlt, hátha úgy jobban hall minket. Ha rá gondolok, csak így látom őt.

És még látom a rengeteg anyajegyet rajta, a testén szinte mindenhol. Azt mondta, azért ilyen, mert az egész fiatalságát a Dunán töltötte egy kenuban, aztán csukott szemmel sóhajtott egy nagyot, és azt mondta: Minden perc megérte! Látom magam előtt gyerekként, ahogy az apja vizslái sürögnek körülötte, és transzba esnek, mert a papa leemelte a vadászkalapját a szögről. Elképzelem Beregszászt, mind a tizenegy testvérét, akik közül csak hatan érték meg a felnőttkort, és a szomszédját, aki elárvult medvebocsot talált az erdőben. Emlékszem rá, hogy kottatartót csinált nekem, és somlói galuskát, mert nem tudtam, hogy mi az. Hogy minden vasárnap sütit hozott a Rigó Jancsiból, hogy éktelenül sípolt a hallókészüléke, amikor a fotelben aludt, és, hogy minden, amiről beszélt, meseszerűnek tűnt.

Nem tudom, hogy milyen ember volt. Csak annyit tudok, hogy az emlékeimből ma is töltődöm, a gyerekkorom színes szövetének pedig ezek a foszlányok mind egy-egy árnyalatát adják. És ha az egész képet nézem, abban is benne van, apró alkotórésze annak, aki ma vagyok, leheletfinoman felsejlik néha, mint tikkasztó hőségben a függöny, ahogy meglebbenti egy reménykeltő, gyönge szellő. Benne van a szélvihar ígérete is. Nem tudom, mivé lennék nélküle.

Mi, itt a Kárpát-medence ölelésében, igazán különleges emberek vagyunk. Nem tudunk megszabadulni a múltunktól. A nyakunkon ült évtizedeken át a kommunizmus sötét árnya, és ma, 2024 februárjában, túl megannyi ideológiai forradalmon, rendszerváltáson, technikai és digitális változáson, fogadalmakon és szövetségeken, hogy úgy már soha nem lesz, ahogy akkor volt, még mindig itt settenkedik közöttünk. Még ma is rombol és pusztít. Vajon mikor tűnik el? Mi kell ahhoz, hogy most, ma, már ne legyen súlya és hatása annak, ami akkor történt?

És amikor arról beszélek, hogy ma is rombol, arra a családapára gondolok például, aki gyerekként csodálattal nézett az édesapjára, amiért a hetvenes években Svájcban élhettek. Aztán felnőttként döbbent rá, hogy ezt akkor valójában miért tehették meg. Arra a fiúra is, akit a szülei életútja motivált és hajtott, mivel vidéken, földművelésből éltek és az iskolaigazgatói szintig értek el. A XX. század második felében ez igazából csak egyetlen módon volt lehetséges. És arra az újságíróra is gondolok, akinek a Táltos utca 7–9. süteményillat volt, pogácsaillat volt, nagymama volt, aki mindig főzött, nagypapa volt, aki a Ki nyer mát hallgatta zsebrádión, karácsonyokat jelentett és az összegyűlt családot. És akinek anyai nagyapja csöndes ember volt, nagy, erős, óriás, ahogy írta, élete vége felé járva olyan, mint a halál.

A kommunizmus ma is családokat szakít szét. Felnőtt férfiakat töpörít össze a magány, akiknek a gyermekei nem tudnak megbékélni a múltjával. Mert nem lehet. Óriásokat dönt le a porba és kegyetlenül szaggatja szét gyermekkorunk színes szövetét a tudat, hogy amit hittünk, ami ellen küzdünk, aminek a jelenlétéről azt hittük, hogy már híre-hamva sincs, tulajdonképpen csak egy sötét sarokban várt arra, mikor bújhat elő és mutathatja meg újra rémületes pofáját. Ez a miénk, magyar embereké. A mi traumánk. Benne van a DNS-láncunkban, a gondolatainkban, a múltunkban, amit hiába nem mi alakítottunk, valahogy mégis predestinálja a jelenünket.

A transzgenerációs trauma, más néven intergenerációs trauma, pontosan erre a jelenségre utal: az egyik generáció által átélt traumatikus élmény pszichológiai és érzelmi hatásai átadhatók a következő generációknak.

Akárhogy is, az őseink bűneivel szembesülni pokol. És a bűn az bűn marad. Látni eldőlni az óriásainkat kegyetlen szembesülés azzal, hogy a logikailag pontosan felépített identitásunk, a hely, amit a világban magunknak oly nagy műgonddal meghatározunk az évek során, egyszerre megsemmisül. Nem tettünk érte semmit, és ellene sem tehetünk. Kínzó paradoxon ez. A karácsonyok, a sütemény illata, a Duna vize, a mesék, az emlékek mind köddé válnak, átrajzolódnak, megkérdőjeleződnek. A helyükön füst marad, és láng.

Az, hogy Ungváry Krisztiánok miért éppen most és úgy kovácsolnak fegyvert belőle, ahogyan teszik, külön írást érne. A megoldást inkább másfelé keresném. Ungváry Krisztiánokon innen és túl, a politikától, a múlttól, a kommunizmustól messze, valahol a lelkünk tájékán. Furcsa kis szerkezet. Nagyon tud fájni. Az igazságtalanságtól is, de az igazságtól főleg. Ugyanakkor van egy másik tulajdonsága is, amit – bár kicsit sem értek a kvantumfizikához – Schrödinger elmélete körvonalaz a leginkább. Mert mindig két út áll előttünk: azaz, amíg nem nyitjuk fel a doboz tetejét, a halál csak egy lehetőség. De az élet is az!

Borítókép: Megemlékező a Terror Háza Múzeum Hősök Falánál a kommunizmus áldozatainak emléknapján, 2023. február 25-én (Fotó: MTI/Balogh Zoltán)