Az évek Voldemortja lehet 2024 a fontos választások miatt

Ian Bremmer, az Eurasia Group alapító elnökének előrejelzése szerint 2024 lesz „az évek Voldemortja”: egy olyan év, amit nem lehet a nevén nevezni. Nem mutatja ugyanis a megoldás jeleit sem az ukrajnai, sem a közel-keleti háború, közben pedig az Egyesült Államokban, Oroszországban és Indiában is globális átalakulásokat ígérő választásokat tartanak. Ha ez még nem lenne elég, júniusban európai parlamenti választások is lesznek, az év során pedig Ausztriától és Litvániától kezdve Horvátországon és Portugálián át az Egyesült Királyságig európai polgárok tízmilliói járulnak az urnák elé. Milyen kilátásai vannak az európai konzervativizmusnak az egyre növekvő belső feszültség és szorongás idején?

Széles körben azt feltételezik, hogy ebben az évben a jobboldali populista pártok tovább fognak erősödni Európa-szerte. Az Euronews előrejelzése szerint a jobboldali Identitás és Demokrácia csoport rekordnak számító, 87 mandátumot szerezhet a 720 fős testületben, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy a liberálisokkal versenyezhet az Európai Parlament harmadik legnagyobb pártjának címéért.

A Covid utáni választásokon a populista, nacionalista mozgalmak tovább erősödnek majd a család, a házasság, a házasságra való nevelés és más szociális kérdések helyett inkább a progresszív politikát erőltető EU-val szemben.

Mindez a gyenge európai gazdasággal, a kudarcos energiapolitikával és a tömeges migrációval összevegyítve erős főzetet alkot, ezt pedig a különböző színezetű konzervatívok ki is tudják használni. A mainstream média, illetve a politikai és üzleti elit által gazdaságilag megszorongatott, politikailag semmibe vett munkás- és középosztály elidegenedése termékeny talajt kínál a nemzeti identitásra és az erős határokra való hivatkozáshoz. Úgy tűnik, hogy ez Európa-szerte jelentős választási elmozdulást vetít előre egy euroszkeptikusabb konzervatív politika irányába. De vajon valóban ez lesz a helyzet?

A 2022-ben megtartott nemzeti parlamenti választások esetében például kezdetben úgy tűnt, hogy növekvő jobboldali hullámra lehet számítani. Orbán Viktor azon év áprilisában egy egyesült ellenzéket győzött le, hogy megkezdhesse egymás után negyedik kormányzati ciklusát Magyarországon.

A kormányzó Fidesz kétharmados többséget, 135 mandátumot szerzett a 199 fős törvényhozásban, ami az alkotmány módosítását is lehetővé teszi.

A 2022. októberi olaszországi választások szintén felerősítették azt az érzést, hogy erősödnek a konzervatívok. A hanyatló gazdaság, az illegális migráció és a magas kamatlábak is hozzájárultak ahhoz, hogy a jobbközép koalíció győzött, amely mindkét parlamenti kamarában jelentős többséget szerzett. Az új koalíció vezető pártjának, az Olasz Testvéreknek anglofil és karizmatikus fiatal vezetője, Giorgia Meloni azonban kerüli az effajta leegyszerűsített besorolásokat.

A populista és szuverenista vagy inkább nemzeti konzervatív pártok tehát 2022-ben, a tömeges migrációval szembeni ellenállás, a brüsszeli beavatkozások miatti ingerültség, a gyenge gazdasági teljesítmény és a magas energiaárak által megalapozott közhangulatban jó szelet fogtak ki egy populista vagy revizionista, konzervatív hullámveréshez Európa-szerte.

Ez azonban nem történt meg. A 2023-as év pedig valójában azt bizonyította, hogy mély társadalmi, politikai és ideológiai törésvonal osztja meg a választókat Európa-szerte, elválasztva a progresszív, városi és fiatalabb szavazókat a vidéki, munkásosztálybeli és idősebb, a divatos városközpontokon kívül élő, konzervatív szavazóktól. Ez a törés drámai módon megmutatkozott a 2023-as spanyol, szlovák, lengyel és holland választási eredményekben is.

Madridban a Pedro Sánchez (Szocialista Munkáspárt) vezette kormányzó baloldali koalíció előre hozott választásokat írt ki 2023 júliusában, amit a fő ellenzéki párt, az Alberto Núnez Feijóo vezette jobbközép Néppárt (PP) meg is nyert 33,05 százalékkal – de nem sikerült megszerezniük a kormánytöbbséget a 350 mandátumot számláló Cortesben. Lényeges megjegyezni azt is, hogy a Vox, a spanyol integritást hirdető populista párt, amely szövetséget kötött a PP-vel, nem tudta elérni az elemzők által jósolt szavazatszámot, ráadásul a végén Sáncheznek sikerült kormányt alakítania, miután összefogott két szeparatista párttal.

A konzervatív frusztráció Lengyelországban megismétlődött, ugyanolyan bosszantó politikai következményekkel. Bár a konzervatív Jog és Igazságosság (PiS) az októberi választásokon a legtöbb szavazatot gyűjtötte, a kormányalakításhoz nem volt elég, a 460 fős szejmben pedig minden lehetséges partner visszautasította a koalícióra lépés lehetőségét.

Így végül a Donald Tusk által vezetett ellenzéki koalíció vette át a kormányzati hatalmat december közepén, és nem vesztegették az időt a leköszönő adminisztráció az elmúlt nyolc évben folytatott politikájának mihamarabbi felszámolására.

Szlovákiában a politikai instabilitás, a magas infláció és az eurózóna legmagasabb államadóssága után a szeptemberi választásokon Robert Fico pártja, az Irány: Szociáldemokrácia (Smer–SSD) szerezte a legtöbb szavazatot. Fico ugyanis éppen úgy, mint Sánchez Spanyolországban, ravaszul koordinálta a kormányalakítási koalíciós tárgyalásokat két másik, konzervatív euroszkeptikus párttal. Fico egyébként azzal a világos üzenettel kampányolt, miszerint be kell fejezni az Ukrajnának nyújtott katonai segélyezést.

Nem sokkal később, a novemberi hollandiai választásokon Geert Wilders iszlámellenes pártja, a PVV ért el figyelemre méltó eredményeket. Az európai fővárosokon végigsöprő palesztinbarát tüntetésekre reagálva

Wilders újra felébresztette a holland szavazók aggodalmát az iszlamizmussal és a migrációval kapcsolatban, a PVV pedig ezzel megnyerte a szavazatok többségét, és a 150-ből 37 mandátumot szerzett, ami a holland alsóház negyede. A holland arányos képviseleti rendszer bonyolultsága miatt azonban Wilders a nyilvánvaló választási népszerűsége ellenére sem tudott koalíciós kormányt alakítani.

A jelenlegi európai hangulatot figyelembe véve valószínű, hogy Ausztriában az euroszkeptikus Szabadságpárt (FPÖ) kerül hatalomra, megerősítve ezzel a közép-európai jobboldali hullámot és annak a Brüsszellel szembeni szuverén ellenállását. Az osztrák választások egyébként októberben esedékesek.

Eközben Portugáliában a populista és bevándorlásellenes Chega (Elég) párt jelenleg 17 százalékosra mért felemelkedése felboríthatja a kormányzó szocialista párt (PS) ambícióit arra vonatkozóan, hogy a márciusra kiírt előre hozott választás után is hatalmon maradjanak. Nem valószínű azonban, hogy a Chega képes csatlakozni egy konzervatív koalícióhoz, így ingoványos politikai talajra lehet számítani, akárcsak a szomszédos Spanyolországban. Belgiumban viszont, ahol a szavazók júniusban voksolnak, inkább az valószínűsíthető, hogy a migrációval és a belvárosokban elterjedt iszlamizációval kapcsolatos aggodalmak ellenére is a jelenlegi EU-párti, hét pártból álló koalíció marad hatalmon.

Európa legnagyobb választási eseménye azonban kétségtelenül a szintén júniusi európai parlamenti választás lesz. Itt

feltételezhető, hogy a populista és identitárius nézeteket valló Identitás és Demokrácia (ID) nevet viselő képviselőcsoport lényegesen növelni tudja jelenlétét az Európai Parlamentben, akárcsak a konzervatív Európai Konzervatívok és Reformerek (ECR) pártcsalád.

Valószínű azonban, hogy az európai föderalizmus jelenlegi irányvonalával szembehelyezkedők számának szignifikáns növekedése ellenére sem lesznek képesek elegendő képviselői széket szerezni ahhoz az uniós testületben, hogy megdöntsék akár a parlament, akár a bizottság balliberális dominanciáját.

Az általános következtetés tehát az, hogy

az euroszkeptikus jobboldal térnyerése ellenére is nehezen tudnak a nemzeti pártok jelentős és tartós politikai áttörést elérni akár országos, akár európai szinten. Közép-Európán kívül tulajdonképpen még az is nehézséget okoz, hogy a hagyományosabb, mainstream, konzervatív, kereszténydemokrata pártokkal koalícióra lépjenek.

A lecke tehát egyértelmű a konzervatívok számára: ha hatalomra akarnak kerülni, meg kell tanulniuk, hogyan dolgozhatnának pragmatikusabban együtt az újfajta jobboldali pártokkal. Az ilyen alkalmazkodó taktika vagy a kormányalakításhoz szükséges cinikus számítgatások soha nem zavarják a haladó szocialistákat vagy Zöldeket.