Most fogódzkodjanak meg: jómagam a következmények nélküli ország tézisét már nagyon hamar a rendszerváltás után megfogalmaztam, mégpedig egészen pontosan a Horn-kormány alatt. 1996-ban írtam először ezzel a címmel egy cikket ebben a lapban, a Magyar Nemzetben. Akkor már két éve volt hatalmon a Horn Gyula által vezetett szocialista–szabad demokrata koalíció, s már addigra annyi, a mondásomat igazoló esemény történt, ami megérlelte bennem a cikket – melyet azután számos, hasonló című vagy alcímű írásom követett a lapban. 

 Emlékeztetőül: a parlament 1994-ben fogadta el az úgynevezett III/III-as törvényt, amely szabályozta, hogy az előző, diktatórikus rendszerben ügynökmúlttal rendelkező személy vagy az ügynöki jelentéseket használó politikai vezetők esetében az illetékes bíróság felszólítja az érintettet, hogy mondjon le közéletben viselt pozíciójáról, s ha ezt nem teszi meg, akkor nyilvánosságra hozzák róla a jelentést.

Így történt ez Horn Gyula esetében is, hiszen ő, mint a Kádár-rendszerben fontos vezetői pozíciókat betöltő személy, megkapta az ügynökökről és ügynököktől származó jelentéseket, így tehát érintett volt. Ezért a bíróság felszólította a lemondásra, amit ő „természetesen” nem vett figyelembe, s ezek után nyilvánosságra hozták a pártállami rendszerben betöltött ilyen típusú érintettségét. (Ami persze az ő esetében, aki az 1956-os forradalom leverésében is szerepet játszott, pusztán már csak hab volt a tortán.) Az újságírók ezek után természetesen megkérdezték tőle, hogy miért nem mondott le, hiszen a törvény alapesetben ezt várja el az ügynöktörvényben érintettektől, s végül is az 1956-os forradalom egyik leverője. A válasza erre rövid volt és nagyon magabiztos: „na és?” Magabiztossága érthető volt, hiszen a lusztráció, a történelmi igazságtétel és elszámoltatás elmaradt a rendszerváltás során Magyarországon, olyannyira, hogy ő 1994-ben már az ország miniszterelnöke lehetett.

A következmény tehát elmaradt, de ezek után is egyik ügy követte a másikat, amelyben hasonlóan reagáltak a szocialista és a szabad demokrata vezetők, viselt dolgaik sorra nyilvánosságra kerültek, tehát világossá vált, hogy itt egy baloldali-balliberális magatartásmóddal állunk szemben. Nos, ez volt az a pillanat, amikor megjelent a cikkem 1996-ban.

Ehhez képest változott meg a helyzet 1998-ban, amikor a történelem igazságot szolgáltatott, a Horn-kormány megbukott, és az Orbán Viktor vezette Fidesz–Kisgazdapárt–MDF által alkotott jobboldali koalíció került hatalomra. 1998–2002 között alapjaiban alakult át a helyzet Magyarországon, szinte egy csapásra megszűntek a korábbi politikusi magatartások, s először a rendszerváltás után már nem kellett következmények nélküli országról beszélnünk.

2002 a teljes nemzeti oldal számára tragédiával ért fel, mert egy nagyon jó négyéves kormányzás után mégis a baloldal kaparintotta meg újra a hatalmat, ennek okaiba most ne menjünk bele. Sokkal fontosabb, hogy Medgyessy Pétert 2004-ben Gyurcsány Ferenc a szabad demokraták segítségével megpuccsolta, s ő lett a miniszterelnök. 

Nem árt ezeket újra és újra felidézni, már csak a fiatalok tájékoztatása okán is! Gyurcsány Ferencnek szinte megszámlálhatatlan mennyiségű olyan ügye volt, amelynek szinte mindegyike után le kellett volna mondania, főként a cégeivel kapcsolatban. Csak címszavakat említek: Motim, Nomentana, Fittelina, sukorói telekeladás, orosz kereskedelmi kirendeltség, nem is említve a régebbi botrányait, mint az őszödi kormányüdülő, illetve a Szalay utcai parlamenti helyiség minimum korrupciógyanús megszerzése. Mi volt mindezekre Gyurcsány Ferenc végtelenül pofátlan válasza a parlamentben, amikor megkérdezték, hogy tisztességesen szerezte-e a vagyonát? Valahogy így felelt: „Mi az, hogy! Nagyon is! Törvényesen és tisztességesen!” (Az Országgyűlés falai elég erősek voltak, hogy ne omoljanak össze.)

De persze mindennek a „csúcsa” 2006, amikor Gyurcsány kétszeresen is politikai bűnt követett el: először is félrevezette a választókat a kampány idején az ország gazdasági helyzetével kapcsolatban, tehát manipulációval szerezte meg a hatalmat ismét (az Európai Unió parírozása, csúnyábban szólva falazása mellett), majd, amikor az őszödi beszéd nyilvánosságra került ősszel, akkor pedig az ő irányításával és engedélyével össze-vissza verette az ellene tüntető állampolgárokat, szeptembertől kezdve, heteken át. 

A csúcspont azonban természetesen október 23-a volt, amikor a rendőri brutalitás elképesztő méreteket öltött, és mondjuk ki: 

Normális demokráciában Gyurcsány Ferencnek nemcsak lemondania kellett volna, de az előre hozott választások lett volna az adekvát következmény. Ám nem lett semmi. 2011-ben hiába állapította meg a Balsai-bizottság, hogy Gyurcsány valójában terrorcselekménnyel vádolható, továbbra sem történt semmi, Gyurcsánynak esze ágában sem volt lemondani, sőt még ma is itt rontja a levegőt a magyar politikai életben.

S itt vagyunk igazán bajban ezek után: egy demokráciában a kormányok felelőssége nagyon nagy, de senki ne gondolja, hogy az ellenzéké elhanyagolható. Nem, ellenkezőleg: igazi demokráciát akkor lehet működtetni, ha a kormány mellett az ellenzék is képes a demokratikus normákat betartani. Normális ellenzék nélkül nincs demokrácia, csak féloldalas.

Nos, Magyarországon féloldalas a demokrácia ebből a szempontból.

Éppen ezért azt mondom, hogy mi, nemzetiek is tegyünk meg mindent azért, hogy egy demokratikus normákat betartó baloldala, ellenzéke legyen ennek az országnak. 

Kergessük el ezt a baloldalt, persze a jogállami normák betartása mellett, és bízzunk benne, hogy e bagázs helyén megszületik lassan egy normákat betartó baloldal.

És akkor leszünk véglegesen egy következményekkel teli ország.

Borítókép: Gyurcsány Ferenc. „Normális demokráciában Gyurcsány Ferencnek nemcsak lemondania kellett volna, de az előre hozott választások lett volna az adekvát következmény.” (Forrás: Facebook)