„Megosztó vagyok, mint minden olyan ember, aki határozottan vállalja a véleményét, és mint minden nő, aki pofázik. Emellett a nevem egy olyan dologhoz köthető, ami mély problémára mutat rá, ráadásul a szexualitás témájában. Nem beszélve arról, hogy egy idős, köztiszteletben álló, joviális urat lepleztem le, hogyan abuzált embereket. Az ilyesmit nem szívesen halljuk megbecsült személyekről” – az idézet Sárosdi Lillától származik, attól a nőtől, akinek a nevéhez – sok egyéb más mellett – a magyarországi metoo-mozgalom kirobbanása köthető.
A visszaemlékezése egy férfiról szólt, aki nála jóval idősebb és befolyásosabb volt az eset történésekor:
Lilla pedig ekkor tizenhét éves, tehát az ügy kirobbanásakor, 2017-ben egy durván negyed évszáddal korábban lezajló zaklatás történetéről beszélünk. A „joviális” urat, Marton László Kossuth- és Jászai Mari-díjas filmrendezőt, érdemes és kiváló művészt tíz nappal azután, hogy Sárosdi megnevezte, a Vígszínház kirúgta.
Az eset óta eltelt hat év a magyar köztudatban. Hat évvel ezelőtt kiállt egy színésznő a nyilvánosság elé, elmondott egy huszonöt évvel korábbi, hozzáteszem, igen súlyos vádat, és anélkül, hogy bírósági ügy lett volna belőle, anélkül, hogy megkérdőjelezte volna bárki annak igazát, Marton Lászlótól elvették befolyásos pozícióit. Ennek ma hat éve, és ez alatt a hat év alatt eljutottunk oda, hogy a közbeszédben ma már hátra sem hőköl senki, ha valaki szexuális zaklatásról, bántalmazásról, verbális agresszióról, hatalommal való visszaélésről beszél. Pontosabban akkor figyelünk csak oda rá, ha egy bizonyos liberális gondolkodású körnek politikailag fontos ráirányítani a figyelmet. És aki akkor nem szégyelli el magát, nem kér bocsánatot azért, hogy él és meg meri kérdőjelezni az adott ügy hitelességét, akkor minimum nőgyűlölő, de inkább tűzre való.
Ez alatt a hat év alatt elérkeztünk oda, hogy ha valakinek valóban segítségre lenne szüksége és ezért átfutna az agyán, hogy a nyilvánossághoz fordul, már nem meri megtenni, mert a metooból sokan, sokféleképpen kovácsoltak fegyvert 2017 óta, és számtalan ártatlan ember került a vádlottak padjára, sok valódi bűnös pedig megdicsőült a köztudatban.
Így érkezünk el 2024-be, amikor Magyarország egykori igazságügyi miniszterét a volt férje nyilvánosság előtt alázza porig, majd amikor összeszedi minden bátorságát és elmondja, milyen lelki, szellemi és fizikai kínzásoknak volt kitéve tizenhat éven át, a magyar közvélemény eddig oly lánglelkű, női jogokat védő fele nettó áldozathibáztatásba kezd
– persze ez csak az a fele, amelyik megkérdőjelezi a kétórás, kínzóan részletes vallomás tartalmát. Ugye érzik az égbekiáltó kontrasztot?
Sárosdi Lillának el kellett hinnünk egy közel negyed évszázados történetet kételkedés nélkül, a volt igazságügyi miniszter (!) két órán át tartó „vallatását” pedig egy ellenzéki portálon pszichológus elemezte ki, és arra jutott, hogy hazudik. Ab ovo az a kiindulópontja az erről szóló megszámlálhatatlanul sok cikknek a liberális oldalon, hogy Varga Judit állításai nem számítanak, mert ki tudja, hogy valóban megtörtént-e, amiről beszél. Annak ellenére képviselik ezt az ellenoldalon máskor olyan hangosan kiabáló jogvédők, hogy az ügyben megszólaltak egykori munkatársak, barátok, tanúk, akik végigkísérték ezt az utat. De ők is, ugye parancsra cselekedtek, mind-mind a „rogáni gépezet” szorgos kis hangyái, egybehangzóan és konzekvensen támasztják alá ugyanazt a hazugságot.
Annyira szürreális!
Ha már lánglelkűek és érzékenyek vagyunk, azzal azért mindenki legyen tisztában, hogy ez is egy formája a bántalmazásnak, legfőképpen azért, mert ott tartunk, hogy csak az lehet igazából bántalmazott, akire ez a kör rányomja a hitelesítő plecsnit.
A probléma az, hogy nem csak a közbeszéd szintjén rombolták szét a bántalmazás fogalomkörét, egyben annak a lehetőségét, hogy egy valóban bajban lévő ember a nyilvánosság erejével próbáljon védelmet kapni. A helyzet az, hogy nem csak társadalmi szinten nem ismerjük fel a verbális bántalmazás súlyát és annak lehetséges következményeit – a jogrendszereknek világszerte nincs valódi eszköze arra, hogy az ilyen, és ehhez hasonló eseteket megnyugtatóan tudja kezelni. Legfőképpen azért, mert a jog a racionalitás oldaláról közelít, egy narcisztikus bántalmazó emberrel az együttélés viszont a teljes irrealitás helyzetét teremti és annak súlyosságát igazán csak azok érzik, akik nap mint nap benne élnek, és szépen lassan, egyik napról a másikra válnak megtört, lelkileg szétroncsolt, a saját személyiségüket alapjaiban megkérdőjelező emberré. Ebbe pedig beleértendők egy család esetében azok a gyerekek is, akik végigasszisztálják mindazt, ami történik.
Hogy mindez miért fontos? Mert jól rávilágít arra, milyen nehéz segítséget kérni és kapni, de továbbmegyek: segíteni is szinte lehetetlen küldetés. Addig biztosan, amíg fel nem ismeri magától valaki, hogy amiben él, az pokol. Ez az origó. És ez eltarthat akár tizenhat évig is, de kitarthat egy életen át. Így pedig kívülről nincs beavatkozási pont, hiába látja mindenki a nyilvánvalót, hiába érzékelhette egy munkahelyi közösség éveken át, hogy nagy a baj.
„A narcisztikusok főleg az önbecsülésen keresztül rombolnak, elbátortalanítják, elbizonytalanítják, energetikailag kiszipolyozzák a másikat. A mondataik nagyon mélyre tudnak menni, a folyamatos sorozás pedig szép lassan aláássa az önbizalmat. Az áldozatok sokszor beszámolnak arról, hogy a kapcsolat előtt milyen erősek, céltudatosak voltak, de mindezek az értékek a kapcsolat során elvesztek, a személyiségük egyszerűen szétforgácsolódott, eltávolodtak maguktól, mentálisan legyengültek. Sokan elvesztik a saját céljaikat, motivációikat, teljesen elbizonytalanodnak. Sokszor még az is felmerül bennük, hogy nem ők-e a narcisztikusok” – az idézet Barcs Krisztina pszichológustól származik, aki korábban egy online magazinnak adott hosszú interjút a narcizmus természetéről és jellemzőiről. Fontos kérdés, hogy milyen állapotba kerül valaki pusztán attól, hogy verbálisan bántalmazzák konzekvensen, éveken keresztül, módszeresen és tudatosan, személyre szabva.
Egészen pontosan traumatizálódik, hasonlóan ahhoz, mint akit alaposan megvernek. Csak nincs külső sérülés, nem reped fel a szája, nincs monokli a szeme körül, nem törnek el a csontjai és nem áll ki kés a hátából.
Nem látszik, legfőképpen azért, mert szépen lassan ő maga is láthatatlanná válik, azzá, amit éveken keresztül mantráztak neki. A pszichológiája sajnos egy ilyen metódusnak nagyon is következetesen működik: ha én valakinek minden nap elmondom, hogy te egy lusta disznó vagy, akkor egy idő után valóban lusta disznóvá válik, még akkor is, ha egyébként korábban ez egyáltalán nem volt rá igaz. Ezt pedig nem én állítom, hanem minden épkézláb pszichológiai szakirodalom, ami a témával foglalkozik.
És tulajdonképpen most jutottunk el ahhoz a kérdéshez, ami az egész történet nyilvánosságra kerülése és azóta tartó hömpölygése óta kellemetlenül jajveszékel bennem… Ha a magyar közbeszéd túl van már megannyi bántalmazásos botrányon, legyen szó nőkről, gyermekekről és mindenkiről, aki ebben az elmúlt hat évben érintett volt… s a megnevezett tetteseket kivétel nélkül mind felelősségre vonta a közvélemény, eltávolították őket a pozícióikból, sőt önként álltak fel az őket hibásan megítélők, köztük egyébként Varga Judit is a pedofilbotrány kapcsán…
…akkor hogy a pokolba lehet, hogy az eddig magukban olyan pontos erkölcsi iránytűvel rohangáló celebek, megmondóemberek, ellenzéki politikusok és médiumok Magyar Pétert a pajzsukra emelve hordozzák körbe?
Hogyan szavazhatnak bizalmat, sőt miért kiáltanak ki egyenesen messiásnak egy olyan embert, akivel szemben akárcsak a gyanúja felmerült annak, hogy ronccsá terrorizálta a komplett családját?
Nos, a válasz talán egyszerűbb, mint gondolnánk: mert Magyar Péter azt mondja, amit ez a kör hallani akar. Egyelőre.
