„Megosztó vagyok, mint minden olyan ember, aki határozottan vállalja a véleményét, és mint minden nő, aki pofázik. Emellett a nevem egy olyan dologhoz köthető, ami mély problémára mutat rá, ráadásul a szexualitás témájában. Nem beszélve arról, hogy egy idős, köztiszteletben álló, joviális urat lepleztem le, hogyan abuzált embereket. Az ilyesmit nem szívesen halljuk megbecsült személyekről” – az idézet Sárosdi Lillától származik, attól a nőtől, akinek a nevéhez – sok egyéb más mellett – a magyarországi metoo-mozgalom kirobbanása köthető.
A visszaemlékezése egy férfiról szólt, aki nála jóval idősebb és befolyásosabb volt az eset történésekor:
Lilla pedig ekkor tizenhét éves, tehát az ügy kirobbanásakor, 2017-ben egy durván negyed évszáddal korábban lezajló zaklatás történetéről beszélünk. A „joviális” urat, Marton László Kossuth- és Jászai Mari-díjas filmrendezőt, érdemes és kiváló művészt tíz nappal azután, hogy Sárosdi megnevezte, a Vígszínház kirúgta.
Az eset óta eltelt hat év a magyar köztudatban. Hat évvel ezelőtt kiállt egy színésznő a nyilvánosság elé, elmondott egy huszonöt évvel korábbi, hozzáteszem, igen súlyos vádat, és anélkül, hogy bírósági ügy lett volna belőle, anélkül, hogy megkérdőjelezte volna bárki annak igazát, Marton Lászlótól elvették befolyásos pozícióit. Ennek ma hat éve, és ez alatt a hat év alatt eljutottunk oda, hogy a közbeszédben ma már hátra sem hőköl senki, ha valaki szexuális zaklatásról, bántalmazásról, verbális agresszióról, hatalommal való visszaélésről beszél. Pontosabban akkor figyelünk csak oda rá, ha egy bizonyos liberális gondolkodású körnek politikailag fontos ráirányítani a figyelmet. És aki akkor nem szégyelli el magát, nem kér bocsánatot azért, hogy él és meg meri kérdőjelezni az adott ügy hitelességét, akkor minimum nőgyűlölő, de inkább tűzre való.
Ez alatt a hat év alatt elérkeztünk oda, hogy ha valakinek valóban segítségre lenne szüksége és ezért átfutna az agyán, hogy a nyilvánossághoz fordul, már nem meri megtenni, mert a metooból sokan, sokféleképpen kovácsoltak fegyvert 2017 óta, és számtalan ártatlan ember került a vádlottak padjára, sok valódi bűnös pedig megdicsőült a köztudatban.
Így érkezünk el 2024-be, amikor Magyarország egykori igazságügyi miniszterét a volt férje nyilvánosság előtt alázza porig, majd amikor összeszedi minden bátorságát és elmondja, milyen lelki, szellemi és fizikai kínzásoknak volt kitéve tizenhat éven át, a magyar közvélemény eddig oly lánglelkű, női jogokat védő fele nettó áldozathibáztatásba kezd
– persze ez csak az a fele, amelyik megkérdőjelezi a kétórás, kínzóan részletes vallomás tartalmát. Ugye érzik az égbekiáltó kontrasztot?