Nem kell tartanunk Trumptól

Donald Trump a világ számára szóban jól riposztozó, pontosan találó cowboyként ismert, valahol Buffalo Bill és Jesse James között elhelyezkedve. Minden szava célba talál. A világszerte tapasztalt felzúdulás azonban rendszeresen felülmúlja a lősebességét. Tehetségesen kampányol, mondhatnánk értékítélettől mentesen. A küzdőtér az Egyesült Államok; az amerikai elnököt elvégre nem Németország, nem Európa és nem a világ egésze választja meg. A külföldi járulékos károk most teljesen érdektelenek a belföldön kampányoló Trumpnak. A világ többi része csak a 2025. január 20-i elnöki beiktatás után válik számára újra érdekessé, előtte azonban nem.

Még maga a történelem sem tudja, hogyan írja be majd magát Donald Trump a lapjaira. Vajon Buffalo Billként fognak-e emlékezni rá, aki bölényvadászból lett az indiánok barátjává, s akit ma inkább a pozitív amerikai hősök sorában emlegetnek, avagy a bandita Jesse James visszatéréseként vonul be a jövő történelemkönyveibe?

Mindenesetre a nyugati világban máris keringenek merész elméletek Jesse túléléséről. Legyen úgy, ahogy lennie kell! Nekünk itt, a jó öreg Németországban nincsen rá befolyásunk, csak az a dolgunk, hogy kivárjuk, ami bekövetkezik. De vajon a német politika, a média és a közvélemény a korábbihoz hasonlóan ostobán tekint-e Donald Trumpra, vagy megpróbál intelligensen és előrelátással készülni a változásra? 2016-tól kezdve mindenesetre az okoskodóink Adolf Hitlerhez fogható Belzebubnak kiáltották ki Trump elnököt. Vlagyimir Putyin, Kim Dzsong Un és Bassár el-Aszad kisöcskösnek tűntek a különlegesen gonosz Donalddal szemben – ahogy a felesége hívja őt.

Trump ugyan nem indított háborút, az Ábrahám-megállapodásokkal történelmi esélyt adott a közel-keleti békének, illetve párbeszédet folytatott a világ diktátoraival – ez azonban nem számított. A gonosz az gonosz.

Talán azért van ez, mert Trump republikánus? Pedig az amerikai feketék a XIX. században a republikánus Abraham Lincolnnak köszönhették a rabszolgaság felszámolását – a demokrata pártiak akkoriban elkeseredetten védelmezték a rabszolgatartók érdekeit –, a közép- és kelet-európaiak pedig a XX. század végén a győztesei lettek a republikánus fegyverkezésnek azzal a Szovjetunióval szemben, amelyet Helmut Schmidt egykori német kancellár becsmérlően csak így írt le: „Felső-Volta atomfegyverrel” felszerelve.

De mire számíthatunk most, Trump lehetséges második elnöki ciklusával – első elnökségének újabb kiadására vagy a Fehér Ház bosszúszomjas lakójára? A német kormány és az Európai Unió vezetése jól teszi addig is, ha beleássa magát az archívumba.

Trump például bizonyára pontosan emlékszik majd, milyen kínosan viselkedett az ifjúszocialistának beillő akkori német külügyminiszter, Heiko Maas vele szemben az ENSZ-ben. Putyinnal, Kimmel vagy Aszaddal szemben ez a politikai gyerkőc ezt aligha engedte volna meg magának.

Az amerikai elnök ellenében azonban viselkedése jól feküdt az európai elitnél – ez volt a módi.

A bumeráng most visszaüthet; ezen akár nevethetnénk is, ha nem lenne véresen komoly a dolog. Számos olvasó emlékezhet még a 2018-as kanadai G7-csúcson készült fotóra, amelyen Angela Merkel és más kormányfők állják körül karba tett kézzel az asztalnál ülő Trumpot. Különösen a német fősodorbeli médiában ezt úgy mutatták be, mintha Merkel kioktatta volna az amerikai elnököt. Valójában a kancellár úgy beszélt Trumphoz, hogy utóbbit ez egyáltalán nem nyűgözte le. A torzító látásmódért Steffen Seibert német kormányszóvivőt terheli a felelősség, ő küldte körbe a médiavilágnak a csalóka képet.

„Merkel megleckézteti Trumpot” – ebben a szellemben fogantak a németországi sajtóvisszhangok. Washingtonban ez egészen másképp csapódott le, amire Trump ugyancsak emlékszik majd. Seibert pedig ma a német nagykövet Izraelben – ebből is galiba lehet.

Nem ejtettünk még szót a német szövetségi elnökről! A szociáldemokrata párti Frank-Walter Steinmeier 2016-ban beavatkozott az amerikai választási kampányba, amikor gyűlöletprédikátornak nevezte Trumpot. Utóbbi választási győzelmét követően eleinte vonakodott gratulálni neki, ehelyett aggodalmait fejezte ki a Fehér Ház következő lakójával kapcsolatban. A jelen világ potentátjaival viszont barátian kijön a hivatalban lévő német elnök.

Szerintem Olaf Scholz kancellár kénytelen-kelletlen ki kell hogy adassa a jövő januári beiktatás után Maast, Seibertet és Steinmeiert Trumpnak, a floridai Mar-a-Lagóba. Ártalmatlan büntetés lenne, hogy megcsókolják „a Donald” lábát. Talán arra is rákényszeríti majd őket, hogy az elnöksége kiteltéig végtelenített szalagon nézzék a saját ENSZ- és egyéb felszólalásaikat? Ezt nem tudhatjuk.

Most viszont a választási kampányt folytató Trump azzal fenyegeti a befizetéseikkel késlekedő NATO-tagokat, hogy kirekeszti őket az amerikai védernyőből. Ezt persze valójában nem teheti meg, és nem is lenne ez bölcs dolog. De mindig hatást vált ki, ha veri az asztalt.

Ebből értesül a rácsodálkozó hírolvasó, hogy a kioktató szerepében tetszelgő Németország a bruttó hazai termékének csak 1,53 százalékával járul hozzá a szövetség védelméhez, messze elmaradva a kétszázalékos ráfordítástól, amelyben a tagállamok korábban megállapodtak. Trump első kormányát én már beírtam a nagykönyvbe. A Trump 2.0 – ha lehetőség nyílik rá – csak nyomatékot ad majd ennek. A nyavalygás nem segít „Olaf kancelláron”. Ha eljön a Trump 2.0 ideje, akkor nem csak a németeknek kell majd jobban együttműködniük az amerikai elnökkel annál, mint ahogy az első körben tették.

De térjünk a lényegre! Trump kampányzaja esélyt ad az európai NATO-tagoknak, hogy egyenrangúvá váljanak. Az atlanti partnerek nem hagyatkozhatnak többé a tengerentúli védhatalomra.

Egy szövetségből mindenkinek ki kell vennie a maga részét. Ha megteszi ezt, akkor a száját is jártathatja. A NATO csak erősebb lesz attól, ha mindenki GDP-arányosan veszi ki a részét belőle. Mindenesetre az amerikaiak – akár jön Trump, akár nem – semmiképp nem engedik meg többé, hogy kihasználják őket.

Különösen nem a németeknek, akik egy Heiko Maast külügyminiszternek, egy Steffen Seibertet nagykövetnek tettek meg Izraelben, míg egy Ursula von der Leyent pedig az Európai Bizottság elnökévé ejtőernyőztek. Mindenesetre egyvalami semmiképp se jusson eszébe a világszámba menő német kormánynak: bojkottot hirdetni egy esetleges újabb Trump-kormányra. Az ilyesmi csak balul sülne el – fogadhatunk is erre.

Jerzy Macków politológus igen érdekes lengyel álláspontot világít meg. Nem Donald Trump hibája, hogy a nyugat-európaiak egyszerűen elbuktak a biztonságpolitikai kérdésekben. Remélhetőleg hihetünk is neki, hogy nem védi meg ezeket a lúzereket – írja. A magam részéről csak egyetérthetek Macków professzorral. Olaf Scholznak beszélnie kellene vele.

Szászként ezért mondom német honfitársaimnak, hogy ne trükközzenek megint, ha ismét Trump lesz az elnök! Kivételesen próbáljanak meg okosan cselekedni!

Trump első elnöki ciklusából tudjuk, hogy lármás megszólalásai mögött gyakran helyes döntések húzódnak meg. Aki zavarba ejtőnek éli meg Németország jelenlegi átalakítását, annak nincs mit tartania a Trump 2.0-tól. Csak más lesz, de ennél nem őrültebb.

A szerző a szászországi SPD-képviselők vezetője volt, 2019-ben kilépett a Német Szociáldemokrata Pártból

Borítókép: A Republikánus Párt elnökjelöltségére pályázó Donald Trump volt amerikai elnök beszél támogatóihoz a Georgia állambeli Rome-ban rendezett kampányeseményen 2024. március 9-én (Fotó: MTI/EPA/Erik S. Lesser)